--- 1 ---

Látom, ahogyan ott áll a lány előtt, egy rózsát rejteget a kezében a háta mögött, a lány arcát nem látom, ó, milyen haszontalan is a jövőbelátó képességem, hogy csak egyetlen emberre korlátozódik, gyönyörű virágokkal teli kertet látok, a lány arcát nem láthatom, de nem is láthatnám, mert elfordul, oldalra néz, ő pedig csak téblábol, végül megáll a lány előtt, előveszi a rózsát, nem vöröset, hanem rózsaszínűt, pedig a szerelmét akarja üzenni vele, látom az arcán, biztosan nem talált vörös rózsát, majd látom, ahogyan lassan félresimítja a lány haját és beletűzi a rózsát, mintha csak jegygyűrűt húzna az ujjára, vajon elfogadja-e, elfogadja, biztosan így van, mert ő mosolyog, úgy mosolyog, mint tegnap éjjel, amikor elmondtam neki, mi vagyok, ő pedig azt felelte rá, hogy akkor mostantól megvédelek mindentől, a testőröd leszek és egyben a szerelmed is, és kérdően nézett rám, és én egy pillanatra elfeledkeztem magamról, nem gondoltam rá, hogy nem lehet, nem rejtettem el az érzéseimet, és ő elmosolyodott.

És most látom, hogy egy másik lánynak adja a szerelmét, és boldog vagyok, mert megmenekült, nem kell többé féltenem azért, mert mellettem van, ha velem marad, nem éli túl, az ő védelme nem elég erős velük szemben, mellettem senki sem maradhat, senki sem maradhat életben, ezért tegnap éjjel elmondtam neki, mi vagyok, és most látom, hogy jól tettem, mert a jövőjében szerelmes, szerelmes valaki másba, és később idősebben is látom, látom őszülő hajjal, istenem, hát megöregedett, minden rendben lesz most, hogy elhagyott, most, hogy elüldöztem magamtól, meg fog öregedni, hosszú élete lesz, boldog lehet, és a könnyeim lassan elmosódottá teszik a képet, nem nézem tovább a jövőjét, ennyi elég nekem, az ősz haját látni, a ráncait látni a szeme körül.

Mélyen beszívom a levegőt, aztán kifújom, végetér a látomás, elengedem, most már pihennem kell, új nap, új veszedelmek, megyek tovább, menekülök, ahogyan eddig is, újra egyedül, de könnyű szívvel, mert látom, hogy a jövőjében szerelmes valaki másba és megöregedhetett.

--- 2 ---

Aznap, amikor találkoztunk, épp a sziklák közt rejtőztem, egyiktől a másikig osontam, a körülöttem lévő jelekre figyelve. Az évezredek során kiélesedtek az érzékeim: minden apró nesz, a szélirány változása, az árnyékok mozgása, a levegő párája, a madarak helyzete az égen, mind-mind jel volt és segítség ahhoz, hogy életben maradhassak. A legutóbbi nagy háború óta az embereknek nem voltak többé fegyvereik, így legalább azoktól nem kellett tartanom, ám ismét be kellett látnom, hogy gyönge női testem hátrányt jelent az ellenséggel való szemtől szembeni küzdelemben, így hát továbbra is leginkább csak menekültem és kerültem a közelharcot, amennyire lehetett. Korábban sokszor megsebesítettek, ám az egyetlen igazán sebezhető pontomat, ahol az örök kincs rejtőzik, sohasem találták el a fegyverek.

A jósok szerint évezredekig kell magamba rejtve védenem az univerzum kincsét, de hogy pontosan meddig, azt egyikük sem tudta megmondani. Mindegyik nap akár az utolsó is lehet, már ami a menekülést illeti, és ha valaha véget is ér, nem lehet megjósolni, hogyan fog megtörténni. Vajon valaki majd egyszerűen eljön hozzám, én meg átadom neki? Kioperálják belőlem vagy eggyé válok vele? Talán én magam viszem el egy másik univerzumba? Azt mondják, csak abban a pillanatban fogom tudni, mit kell tennem, amikor elérkezik az idő. Azt sem tudom pontosan, hogy mit is védelmezek: az örök kincs, az esszencia, a varázslat, a titok, az alfa és az ómega, az univerzum lényege születésemtől fogva bennem rejtőzik, miután az előttem lévő védelmező éppen abban a pillanatban foszlott semmivé, amikor én megszülettem.

Nem tudtam semmiről egészen addig, amíg 30 éves nem lett a testem – egy pillanat az évezredek hosszú távlatában –, ekkor vettek üldözőbe először és ekkor kezdődött a menekülésem, ami tart immár többezer éve, és bár én magam öreg vagyok, a testem azóta is 30 éves és az is marad az idők végezetéig, még ha véget is ér a menekülésem. A jósok azt mondják, én vagyok a legutolsó védelmező a sorban, utánam az univerzum kincse a helyére kerül és nem lesz több védelmező, nem lesz több menekülés, de arról, hogy velem mi fog történni ezután, mindenki hallgat. Talán mégiscsak tovább öregedhetek és végül talán meg is halhatok, reménykedem, de a jósok csak kinevetnek, hiszen én is tudom, hogy nem öregedhetek meg sohasem. A feladat nélküli öröklét gondolata azonban elviselhetetlen számomra.

A sziklák közt rejtőztem tehát és számoltam az ellenségeimet, öt vagy hat harcos, fegyver nélkül ugyan, de hatalmas erővel, ami ellen semmi esélyem sincs. Megtanultam már, hogy ilyen helyzetekben az egyetlen jó döntés, ha kivárom, míg feladják és eltűnnek. Ezek itt azonban nem akarták feladni, már egy hete csapdába kerültem és egyre közelebb értek hozzám. Félelmet nem éreztem, ez az érzés hosszú ideje ismeretlen előttem, sok más emberi érzéssel együtt elnyomja a bennem rejtőző esszencia, hiszen csapongó érzelmekkel aligha élném túl a menekülést többezer éven át. Az érzelmeim elnyomva pihennek valahol, magyarázták a jósok, emiatt teljességgel a menekülésre és a túlélésre összpontosíthatom a figyelmemet. Az időérzékem is eltompult, a körülöttem lévő világ változásain mérem az idő múlását.

Mostanában azonban egyre többször érzem furcsán magam, mintha lazulni kezdett volna a védelem, mintha érzelmeim lettek volna, mintha fölbukkantak volna valahonnan a mélyből, ámbár honnan is tudhatnám, hiszen évezredek óta nem éreztem őket. Csak azt tudom, hogy amikor a minap a fejem fölött köröző szépséges madarak megmenekültek a csapdától, azt a fajta érzést éreztem, mint amit gyerekkoromban, amikor rossz fát tettem a tűzre és mégsem büntettek meg érte. A jósok szerint ennek nincsen jelentősége, előre figyelmeztettek erre, és óva intettek attól, hogy azt gondoljam, az érzelmek felbukkanása a küldetésem végének közeledtét jelenti.

Így hát aznap, amikor a harcosok támadására vártam és felbukkant az a férfi a semmiből, hogy megvédjen, első gondolatom az volt, hogy jön egy férfi, ráadásul ennyire fiatal, ahhoz, hogy meg akarjon védeni engem, aki már többezer éve vigyázok magamra és az univerzum kincsére? Sohasem volt szükségem segítségre és most sem kértem belőle. Ám amikor a harcosok közül négyen is felém vetődtek, a férfi egyszerűen mellettem termett, felkapott és kimenekített a karmaik közül (szó szerint, hiszen fegyver híján kövekből csiszolt karmokat erősítettek a kezükre). Meglepődni sem volt időm. Egy távolabbi sziklánál aztán durván ledobott a földre és csak ennyit szólt: Fussunk! És futottunk. Futottunk a köves, sziklás talajon, addig futottunk, amíg el nem tűntek a támadóink, amíg oda nem lett minden erőm, amíg sebesek nem lettek a lábaim, és átkoztam magamban azokat, akik egy női testre bízták az univerzum kincsének megőrzését. A férfi ekkor ismét felkapott és vitt magával, mígnem egy kopár tisztásnál kötöttünk ki, ahol a sziklák között egy barlang bejáratát láttam. Megállt, körbenézett, majd ezúttal finomabban engedett le a földre.

Álltunk és néztük egymást. Éreztem, hogy a sebeim lassan begyógyulnak, hiszen az esszencia mindig gondoskodott arról, hogy gyorsan regenerálódjon a testem. Talán éreznem kellett volna valamit a menekülés okozta megkönnyebbülésen kívül, de ehelyett csak hitetlenkedve néztem az idegenre:

– Hogy kerültél ide?

– Már pár napja követlek – mondta ő. – Ma úgy láttam, hogy segítségre van szükséged, így hát... – széttárta a kezét és mosolygott.

Valami furcsát éreztem magamban. Igen, határozottan valamiféle érzés lehetett.

– Mégis mit gondoltál, hogy hat harcossal szemben akarsz megvédeni?

Ez düh, igen. Az lesz. Dühös vagyok rá. Azért, mert szégyenbe hozott? Vagy mert veszélybe sodorta magát?

A férfi továbbra is mosolyogva nézett rám. Ó, bár jobban ismerném az érzéseket, akkor tudnám, mire gondolhatott. 

– Nézd, mindjárt itt az este – szólt. – Szerintem pihenjünk meg a barlangban. Víz is van a közelben. Éjszakára itt maradunk, aztán reggel majd meglátjuk.

– Itt akarsz maradni velem? – kérdeztem döbbenten. – De hát miért?

– Hogy megvédjelek. És hát, tudod, most már engem is üldöznek. Keresni fognak minket.

Ezzel otthagyott. Mit tehettem volna, követtem. Ahogy mondta, kis patak volt a közelben. Jól ismerhette a helyet. És nem nagyon szeretett beszélgetni, amit nem bántam.

--- 3 ---

Később, amikor a csillagos ég alatt feküdtünk – nem voltam hajlandó a barlangban elbújni, nehogy csapdába essünk –, mégis beszélni kezdett.

– Még gyerekkoromban álmodtam egyszer egy lányról. Tudom, butaság, de elhatároztam, hogy ő lesz a szerelmem, senki más. És most itt vagy. Amikor megláttalak néhány napja, rögtön felismertelek. Téged kerestelek egész életemben. Most, hogy rádtaláltam, szeretnék veled maradni. Ez az én történetem. Te hiszel az elrendeltetésben?

Hogy hiszek-e? Évezredek óta elrendeltetett a sorsom. Azt hiszem, a szerelem nem volt beletervezve, a bölcsek óva intettek tőle. Az eddigi férfiak az életemben... nos, nem sok figyelmet fordítottam rájuk, hacsak épp nem akartak megölni. De ő itt... még csak nem is férfi, annyira fiatal, és azt mondja, hogy szerelmes belém. Vajon mit érezhet?

Nem maradhat velem.

Furcsa fájdalmat éreztem a szívem tájékán, mintha éppen kifacsarnák, mint egy citromot. Erre az érzésre jól emlékszem. Akkor éreztem ilyet utoljára, amikor először vettek üldözőbe és megölték a kutyámat, akit hosszú évek munkájával szelídítettem magamhoz. Félig farkas volt.

– Mesélj magadról – kérte aztán, és felém fordult. A hajamat simogatta.

– Nem maradhatsz velem – mondtam. Jobb mielőbb túlesni rajta. – Nem sokáig élnéd túl. És ha igen, még akkor is csak...

– Miért menekülsz?

Hogyan mondhatnám el neki? Nem is emberi lény vagyok, csak egy gépezet, ami az univerzum kincsét őrzi, valamit, amit nem látott még senki és nem ismer senki, mégis mindenáron védelmezzük, mióta világ a világ, mert a kezdetektől fogva vannak, akik meg akarják semmisíteni. Még abban sem vagyok biztos, hogy ezen a bolygón születtem. Egyetlen sebezhető pontomat leszámítva halhatatlan vagyok. Sohasem fogok megöregedni. Hogyan élhetnék együtt egy férfival, aki halandó és sebezhető? Hogyan mondhatnám el neki?

--- 4 ---

Később, már bent a barlangban, miközben a karjában tartott, életemben először éreztem azt, hogy megpihenhetek. Megadtam magam az évezredek alatt elnyomott érzelmek súlyának. Tudtam, pedig nem tudhattam, hogy abban a pillanatban semmilyen veszély nem fenyeget. Biztonságban éreztem magam. Elfeledkeztem az óvatosságról, a folytonos készenlétről és belemerültem a tekintetébe. Mosolygott, miközben esetlenül átöleltem és azt kérdeztem magamtól: ez lenne a szerelem, amiről beszélt?

Egyszeriben nem tudtam többé, mi a helyes út. Azt akartam, hogy velem maradjon és azt, hogy elmenjen. Magam mellett akartam tudni és távol magamtól. Szeretni akartam és azt, hogy éljen. Csak annyit tudtam, hogy nem megy a kettő együtt.

Végül kibontakoztam a karjaiból és a szívem alá tettem a kezét, a titkos helyre, ahol talán egy másik univerzum magja rejtőzik.

– Nem maradhatsz velem – mondtam újra és beszélni kezdtem. Elmondtam neki mindent, hogy tisztán lásson, hogy okosan dönthessen, hogy úgy dönthessen, ahogyan döntenie kell, ha életben akar maradni. Hogy úgy dönthessen, ahogyan én akarom. Hogy megértse, nem lehetek én az a nő az álmából.

Láttam a szemében, hogy megértette. Ha mellettem marad, megöregszik, míg én fiatal maradok, ám jó eséllyel egyáltalán nem öregszik meg. El kell hagynia, ha élni akar.

– Reggel elmész – mondtam neki és nem ellenkezett. – Keresd meg azt a lányt. Öregedjetek meg együtt.

Amikor kiment a barlangból a csillagok alá, sírtam. Sokezer év óta először. Örültem, hogy nem látja.

--- 5 ---

Mielőtt reggel útnak indulna, a kezemet a szívére teszem és belenézek a jövőjébe. Sohasem próbáltam még eddig senkinél, a jósok figyelmeztettek, hogy csak egyetlen embernél működik, így jól gondoljam meg, hogy kinél és mikor alkalmazom. Most itt az idő. Csak így bízhatok meg benne. Tudnom kell. És boldog vagyok, mert a jövőjében öregnek látom. Valaki mással. Akinek rózsát tűz a hajába.

Azután elmegy.

--- 6 ---

Már lassan indulnék én is, amikor egyszeriben újra itt van. Mit keres még itt? Talán könnyes búcsúra vár? Járkál fel-alá, követ a tekintetével, ahogyan útra készen állok, és én nem tudom, mit tegyek. Végül odajön hozzám és mosolyog. Jó, hát akkor legyen. Rámosolygok. Utoljára.

– Arra indulunk – néz valahol a távolba, a hegyek felé. – Biztonságos és ismerek ott valakit, akinél egy időre elrejtőzhetünk. Aztán pedig...

Próbálom feldolgozni a szavait, de hiába, miközben ő egy rózsát vesz elő. Rózsaszínűt. Vajon hol talált rózsát ezen a kietlen helyen? Óvatosan a hajamba tűzi és ekkor mindent megértek.

– Nem! – kiabálom, de ő mintha meg se hallaná. – Nem akarhatod ezt! 

– Ne félj – mondja és végigsimít az arcomon. – Ne félj, szerelmem. Hiszen ez az élet.

Az élet?

– Menjünk – mondja és kézen fog. Ideje indulnunk. A rózsa a hajamban, a keze a kezemben, az élete az életemben. Talán egy egész emberéletnyi emléket kapok tőle a hátralévő többezer évre.

Soha többé nem nézek a jövőjébe.

Ragyogó tavaszi nap volt. Mint a mesében: türkizkék égbolt, sehol egy felhő, színpompás virágokban tündöklő kert, lenge szellőtől finoman zizegő levelek, madárcsicsergés a zöld lombok között...

- Végre itt a tavasz! - sóhajtott boldogan egy sárgarigó, aki a legfelső ágak egyikén üldögélt. - Nagyon vártam már! Hetek óta hiteget minket az időjárás...

- Két napja majdnem megfagytam - szólt közbe egy kis vércse. - Azt hittem, már itt a jó idő. Kirepültem a meleg fészkemből, kirándultam egy nagyot, de mire hazaértem, deresek voltak a szárnyaim. Jól megfáztam! - és a hitelesség kedvéért nagyot prüszkölt.

- Megfáztál ám, de nem eléggé ahhoz, hogy elgémberedjenek a tagjaid és jóllakhassak veled - mormogta a bajsza alatt az iskola vörös-fehér foltos házi kandúrja, akinek  kedvenc időtöltése volt az udvar közepén álló hatalmas lombkorona alatt ejtőzni. - Órákon át kergettelek, nem igaz? Erre bezzeg nem emlékszel, mert a piciny agyacskád is megfagyott a hidegben...

- Nyitnikék, nyitnikék, nyitnikék! - hallatszott valahonnan az alsó lombok közül a boldog tavaszköszöntő csicsergés. - Ne féljetek, lányok, mától már biztosan itt a jó idő, én aztán megérzem az ilyet!

*********

Mirabella hirtelen kinyitotta a szemét és a terem szemközti falán lévő órára nézett. Két óra múlt öt perccel. Még szerencse, hogy a hátsó padok egyikében ült, így nem tűnt fel az oktatónak, hogy pár percig máshol járt. A padtársa mosolyogva oldalba bökte, hogy teljesen felébressze.

- Nos, mint ahogy Patandzsali elmondja a Jóga-szútrában, ha a jógí kitartóan, türelmesen és bizalommal telve gyakorol, előbb-utóbb meglesz az eredménye - folytatta előadását az oktató, aki maga is mesterségként űzte a jóga tudományát. - Az elme magas szintű kontrollja és meditációban való irányítása olyan különleges képességekre, úgynevezett sziddhikre nyithatja meg a gyakorlók tudatát, amiket egy hétköznapi ember el sem tud képzelni, mi több, egyenesen csodának vélhet. A mai korban persze már csak legfeljebb a Himalája eldugott barlangjaiban találhatunk elvétve olyan jógít, aki képes ilyen fokon gyakorolni a jógát. A harmadik fejezet ezek közül a csodálatos képességek közül sorol fel néhányat, mint például a láthatatlanná válás, a múlt és a jövő ismerete, a gondolatok által való utazás, a levegőbe emelkedés és így tovább...

Kis szünetet tartott, mert tudta, hogy a diákok érdeklődését mindig ez a rész kelti fel leginkább. A csillogó szemeket látva rögtön érezte, hogy itt az idő kicsit interaktívabbá tenni az előadást.

- Most pedig mindenki olvasson föl egy-egy bekezdést az egyes sziddhik leírásáról és elérésük módjáról - mondta és a hátsó sorban ülőkre pillantott. - Balról jobbra haladjunk, kezdhetjük.

A diákok egymás után, ámuldozva olvasták fel a hihetetlen képességeket.

- Szabdártha-pratjajánám itarétarádhjászát szamkaraha tat-pravibhága-szamjamát szarva-bhúta-ruta-gjánam. A szó, maga a tárgy és annak fogalmi jelentése egymást átfedve, egymásra vetülve összekeverednek. A közöttük lévő különbségre irányított szamjama az összes élőlény hangjának megértéséhez vezet - olvasta Mirabella, amikor rá került a sor, de közben gondolatai messze kalandoztak. Végre itt a tavasz, gondolta, most már legalább első kézből tudom. Szegény kandúr, talán nem is evett azóta, szünetben adok neki az uzsonnámból. De azt azért sose hittem volna, hogy a madarak is meg tudnak fázni...

Kicsöngettek. Az oktató még felhívta rá a figyelmet, hogy a jövő órán felelés lesz.

- Mindenkinek ismernie kell a fejezetben felsorolt képességeket és az elérésük módját is. Természetesen azt nem várom el, hogy a gyakorlatban is bemutassák - zárta le a szokásos viccel az órát, mire az összes diák felnevetett. - De ha mégis sikerülne, akkor egy jeggyel jobbat kapnak!

Mirabella felvillanyozva pakolta össze a táskáját. A tanulás sohasem volt az erőssége, de hogyha eleget gyakorol, akkor a plusz jeggyel akár még egy négyest is összeszedhet! A kertben kényelmes meditációs ülésben letelepedett a macska mellé és megosztotta vele a szendvicsét. A kandúr egy rövid köszönömöt nyávogott neki, mielőtt nekiesett az ételnek. Fog ez menni, gondolta Mirabella és behunyta a szemét.

(Az idézetet a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola Jóga-szútra oktatási segédanyagából vettem át.)

átölelsz

átölel karod

átölel fénylő mosolyod

könnyeimen

megtörik a fény

áthatol a fény

könnyeimen

szivárvány ragyog

fénylik mosolyod

szívemben

melegség árad szét

ott is ragyog mosolyod

álmodom

az álom is megtörik

mint könnyeimen a fényed

eltűntél

eltűnik mosolyod

szívem hideg marad a sötétben

Hét éve már, hogy elmentél.

Azt gondoltad, elég volt ennyi.

Vajon akartál-e volna még maradni, ha lehet?

Talán nem is,

hiszen nem volt könnyű életed.

Nem tudom, boldog voltál-e,

mert nem ismertük egymást igazán.

Évekig nem is éreztem, hogy hiányzol,

csak az hiányzott, ami lehetett volna.

És tudod, mit?

Most, hogy idősebb lettem,

most érzem csak, hogy szeretnék anyukám kislánya lenni.

Negyvennél járok

(te ezután már csak húsz évet kaptál),

és nemrég rájöttem, hogy hiányzol.

Most kezdelek megismerni téged,

amikor már nem vagy velem,

csak a szívemben odabent.

Most jönnek a kérdések,

amiket föltennék neked.

Most jönnek az élmények,

amiket elmesélnék.

Most jön meg a türelem,

hogy hallgassalak,

hogy megvárhassam,

amíg el nem kezded megnyitni a szíved.

Beszélgetek veled.

Megkérdezem, mire gondolsz?

Miért nem mondtad el sohasem?

Vajon hol vagy most?

Látsz-e engem?

Milyen életet kaptál ezúttal?

Hátha most kapsz egy kis örömet.

Remélem, látsz engem,

mert sokszor gondolok rád.

Örülnél, hogy jó helyen vagyok,

bár nem mindig könnyű.

Te még csak az elejét láttad az utamnak,

amikor még minden rózsaszín volt.

De örültél neki.

Akkor még nem tudtam igazán segíteni neked.

Lehet, hogy nem is akartad.

Talán nem is gondoltad, hogy lehetne,

talán bántad, hogy te nem tudtál nekem.

Talán így utólag adhatok neked valamit,

ha már akkor nem tudtam, mit kell tenni.

Most, hogy ennyi évvel öregebb lettem én is,

kezdem érteni, mit is érezhettél.

Hát, ha most, akkor kezdjük itt.

Beszélgessünk, ahogyan régen sosem.

Valahol biztosan hallasz engem, mert válaszolni szoktál.

Látlak a szívemben,

derűs vagy és vidám,

és szabad.

Menjünk hát tovább arra, amerre elindultál velem.

Immár tudod folytatni.

Mutatom az utat.

Szerepet cserélünk egy időre, jó?

Ne sajnáld, hogy nem a saját lányomat vezetem,

talán majd egy következő életben meglesz az is.

Látod, minden rendben van.

Velem is és veled is.

Minden rendben lesz, anyu.

Talán találkozunk még valamikor, valahol.

Talán már most is itt vagy velem.

Még, hogy legényfogó reggeli – gondolta Miréla, miközben egy régi női magazin Valentin-napi receptajánlatait olvasgatta. Pirított kalács túróhabbal és eperrel, kakaóforgáccsal. Hah! Egy férfinak! Emlékezett, egyszer egy szerelmének megemlítette, hogy ha ott maradt volna nála éjszakára, másnap reggel finom reggelit kapott volna tőle. Ízletes tejben főtt gabonakását mindenféle egészséges összetevővel. Férfierőt növelő olajos magvakkal. Tele szeretettel és gondoskodással. A férfi nevetett és azt mondta, a reggeli neki minimum egy jó kis tojásrántotta vagy virsli. Esetleg a kettő együtt. Hát igen, a szerelem vakká teszi az embert, ha a sokadik hasonló jelnél sem kapcsol, hogy nem egymásnak teremtették őket. Persze nem a reggeli miatt volt, hogy sosem aludt nála. De az is igaz, hogy nem próbálta vele az epres-túrós kalácsot. Vajon sikeresebb lett volna a zabkásánál? Kétlem, gondolta.

Drága kisunokám! Ígértem neked, hogy egyszer majd elmesélem, hogyan ismerkedett meg egymással édesanyám és édesapám, akik a te dédszüleid voltak. Azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen bensőséges kapcsolatban vagyok veled még most is, úgy, hogy több ezer kilométer választ el bennünket egymástól. Talán ha nem nekem kell felnevelnem téged, nem kapom meg az élettől ezt a gyönyörű ajándékot. Látod, hogy minden rossznak oka van, ahogyan mindig is tanítottam neked. Bár elvesztettem leányomat, te pedig szülők nélkül nőttél föl, mégis, ez a kettőnk közti különleges kötelék biztosan erőt ad majd neked az életben akkor is, amikor én már nem leszek. Tudom, a munkád és a távolság miatt ritkán találkozhatunk csak, és meglehet, a legközelebbi lesz az utolsó alkalom, amikor láthatlak, hiszen már igencsak eljárt felettem az idő, de addig is büszkén mesélek rólad mindenkinek itt a faluban, hiszen nagyon ügyesen elboldogulsz új életedben. Már csak egy jóravaló leányt kellene találnod, drága unokám, a sok munka és világlátás közben el ne feledkezz a szerelemről! Mára már más idők járnak, mint az én lánykoromban, tudom én, de bízom benne, hogy nem vesztegeted el az életed, és nem felejted el, honnan is indultál.

Miréla visszapakolta összegyűjtött receptjeit a dobozába. Jellemző, bosszankodott magában, hogy ez a nosztalgikus recept ragadta meg a figyelmét, nem pedig a modern ínycsiklandó, bár szerinte mű fogások. Valami régi lapból vehették át, a „Nagyanyáink kora” rovatban volt. Az újságok már akkor se tudtak sok újat kitalálni, gondolta, nem csoda, hogy ma már csak online létezik egy-kettő. Olyan volt ez a recept, mintha egy időutazás által került volna hozzá, neki pedig természetesen ezért tetszett meg, mert mindenhez vonzódott, ami egy kicsit ősi volt és varázslatos, egy letűnt világból való, és legfőképpen, távol állt a modern technikától. Miréla konyhapolcán egész sornyi gyógynövény sorakozott, amiket a megmaradt réteken gyűjtögetett össze, és várták, hogy teaként, olajként vagy krémként felhasználja őket. Ilyenkor kis konyhája valóságos boszorkánykunyhóvá változott, ő pedig egy másik világba érkezett. Bár itt is maradhatnék, gondolta néha.

Azt már meséltem neked, kis unokám, hogy édesanyám sokat bűbájoskodott. Ő még visszavonultan élt falunkban és a közösség gyógyítójának számított. Gyermekkorodban te is sokszor jártál ott velem, abban a kis kunyhóban a falu végén, ahol állandóan égett a tűz, különleges növényekkel voltak teli az edények és az egész helyiséget furcsa illatok töltötték be. Emlékszel, ugye, hogy bármid is fájt, bármikor is beteg voltál, egy kis bűbáj vagy kenőcs és pár nap múlva kutya bajod sem volt. Manapság ugyan mindenki a gyógyszertárba megy, ha egyet is tüsszent, ahol mindenféle gépek szolgálnak, de te, okos unokám, remélem, nem felejted el, hogy a gyógyulást máshol kell keresni, egyenest a természetben, az élő növények erejében és szeretetében, mások szívében. Kérdezhetnéd most, hogy de ott, a nagyvárosban, abban a hatalmas, szép üvegfalú irodában, ahol dolgozol – kitettem a fényképet a falamra, hogy mindenkinek elbüszkélkedhessem vele, milyen sokra vitted –, a technikai vívmányok kellős közepén, ahogyan írtad legutóbb, vajon hol találsz ilyet?

Azért elboldogulok én elég jól a való világban is, vigasztalta magát Miréla. Egyedül a szerelem nem akart rátalálni, pedig már nem volt fiatal. Tudta ő, hogy ügyesebben is keresgélhetne, mégpedig a hozzá közel álló körökben, ott vannak például a manapság egyre inkább terjedő egészségtudatos férfiak. Ők talán kezet is csókolnának neki egy zabkásás reggeliért, bár ma már persze mindent megcsinálnak a háztartási robotok. Vajon miért van az, hogy senki nem tud megérinteni igazán, kérdezte magától Miréla. Persze ők meg sem ennék a túrós kalácsot, az állati eredetű tej miatt. És a fehér lisztből készült kalács miatt. A messzi földről érkezett műeperről és a kizsákmányolt afrikai gyerekek által szüretelt kakaóbabról nem is beszélve. De nem lehet, hogy a szívük mélyén ők is egyszerűen csak egy ízletes hagymás-paprikás tojásrántottának örülnének igazán?

Édesanyám mindig azt mondta, hogy a dolgokat odafönt rendezik el, és ez így is van jól, hiszen ha mi magunk vezetnénk az életünket, ugyan mire mennénk azzal a sok rossz döntésünkkel és buta választásunkkal? Sok időt töltött kis kunyhójában egymagában, azokra a hangokra figyelve, amelyek – ahogyan ő mondta – egy másik világból érkeztek hozzá, egyenesen a szívébe, ő pedig ezeket a tiszta és bölcs gondolatokat továbbadta mindazoknak, akik tanácsért mentek hozzá. Ugye milyen szép is ez, kisunokám? Sok embernek a testét és a lelkét meggyógyította, és engem is erre tanított. Édesanyádat, leányomat, akinek szívében továbbélhetett volna ez a bölcsesség, korán elvesztettem, neked pedig, mivel férfi vagy, nem adhattam tovább. Azt remélem, hogy az égiek gondoskodása által egyszer majd rád fog találni az a leány, akiben tovább élhet ez az ősi tudás, mert tudod, drága unokám, hogy semmi sem vész el sohasem. Ezért kérlek téged, hogy járj nyitott szemmel és főleg nyitott szívvel, hogy el ne szalaszd a szerencsédet! Azt írod, hogy az egész világot körbeutaztad és sehol sem találtál még egy neked való tiszta szívű leányt, de ne feledd, hogy odaföntről a te sorsodat is szépen elegyengetik majd, amikor eljön annak az ideje.

Még jó, hogy már lehet epret kapni, gondolta Miréla. Holnap elkészíti ezt a reggelit a munkahelyére. Az új kolléga még csak két hete dolgozott náluk, de ő már az első napon fülig beleszerelmesedett. Vajon ki ne szerelmesedne bele egy szexi, okos, jóképű férfiba, akinek a nevetése olyan, mint egy szupernóva fénylő robbanása? Miréla nap mint nap hiába várta, hogy a férfi elhívja őt egy kávéra. Hitt ugyan a dolgok isteni elrendezésében, csak ahhoz nem volt elég tiszta a hallása, hogy tudja, ez az új vonzalom ezúttal az Igazi lesz-e majd, vagy csak arra jó, hogy – és ez ma ugye nagyon divatos – megint jó sokat „tanuljon belőle”. Elég leckét kaptam már, gondolta, most már itt az ideje egy kis boldogságnak. Azt már tudta, hogy a férfi szereti a gyümölcsöt és hogy mindent megeszik. És azt is, hogy másnap kora reggel csak ketten lesznek az irodában. Ha elég ügyes, sikerül feltűnésmentesen megkóstoltatnia vele még azelőtt, hogy a többiek beérkeznének és észrevennék, hogy úgy viselkedik, mint egy szerelmes tinédzser. Azután már csak reménykednie kell, hogy beváljon ősanyáink legényfogó reggelije. Valószínűleg az idők végezetéig várhatja majd.

Amikor édesanyám találkozott szerelmével, a te dédnagyapáddal, első látásra tudta, hogy ő az igazi. Vajon honnan tudhatta, kérdezed most biztosan, hát a szívében tudta, drága unokám, a szívében, legbelül, ahogyan majd te is tudni fogod, ha megérkezik hozzád. Miután nagylány lettem, anyám elmesélte, hogy édesapám bizony jó sokáig nem vette az adást, ahogyan te mondanád, így ő végül egy varázslathoz folyamodott, egy ősi praktikához, amit addig titokban tartott előttem, mert nem adhatta át nekem, amíg el nem értem azt a kort, amikor már különbséget tudok tenni aközött, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mit szabad és mit nem. Szíve minden szerelmét és gondoskodását összegyűjtötte és beleadta egy különleges ételbe, amit édesapámnak készített el egy tavaszi napon, amikor a faluban párt választani gyűltek össze az emberek nagy-nagy vigasság közepette. Mélyen hitt benne, hogy amit nem tud elmondani szavakkal, azt majd elmondhatja ily módon, és ha édesapám elfogyasztja szeretettel készített ételét, akkor ezzel ő is válaszolni fog a fel nem tett kérdésre. Tudod, kisunokám, hogy minden étkezés előtt imádkozunk, remélem, olykor még eszedbe jut ez a szokás. Amikor hálát adunk az ételért, akkor isten szeretete beleköltözik abba, elfogyasztásával pedig a szívünkbe. Anyám olyan tiszta lélek volt, hogy hitte, vele és szerelmével is megtörténhet ugyanez, amikor az étellel együtt átadta lelkét apámnak.

Másnap Miréla dobogó szívvel csomagolta ki asztalánál a legényfogó készletet. Szerencséje volt, a férfi maga jött oda hozzá jó reggelt kívánni, és amikor meglátta a reggelit, elismerően mosolygott. Jól néz ki, mondta, gyerekkoromban a nagymamám készített mindig kalácsot vasárnap reggelire, azóta sem ettem olyan finomat. Nagymama főztje, gondolta Miréla. Szuper. Megkínálta, mondván, neki úgyis sok lesz, és szótlanul nézte, hogyan tünteti el a férfi az egyik szeletet a másik után. Tudod, én általában csak gyümölcsöt reggelizem, folytatta ő, mert azt a legegyszerűbb elkészíteni. Azaz megvenni a boltban, nevetett. Sajnos a nagymamám messze lakik, már nem lát el reggelivel. Miréla rá akart kérdezni, ezek szerint nincsen senki, aki reggelit készítsen neki? Háztartási robotot sem alkalmaz? El akarta mondani, hogy ő szívesen készítene neki reggelit minden nap, a saját kezével, de megérkeztek a többiek és elmúlt a pillanat. Nem is beszéltek már aznap. A munkanap végén Miréla felsóhajtott, aztán elindult hazafelé. Hát ennyit erről.

Édesanyám varázslata bevált, szüleim még aznap összekötötték életüket és később együtt is távoztak e világból. Én pedig, miután anyámtól megkaptam e titkos receptet, méltón őriztem addig, amíg szívem útmutatása által rá nem találtam nagyapádra, akivel a lelkünket egymásnak teremtették. És mivel igaz szerelem csak egyszer van egy életben, nem alkalmaztam többé ezután, hanem felkészültem, hogy lányomnak adjam tovább, akinek végül, köszönhetően a modern világ megváltozott szemléletének, nem volt szüksége erre a praktikára. Az ősi varázslatok ereje bizony már megtörni látszik mára, kisunokám, látod, édesanyádnak és édesapádnak korán kellett távozniuk, én pedig hosszú időre otthagytam a kis kunyhót és falumat minden bűbájával, hogy megadjak neked mindent, amit érdemelhetsz az élettől. Ám általad én is megismerhettem ezt az újfajta világot, hiszen segítettél eligazodni benne, és egyszer régen, amikor olvasgattam az interneten, ahogyan tanítottad, megtaláltam a módját, hogyan is tudnám továbbadni édesanyám ősi titkát. Egy újság, amit lányok olvastak akkoriban, kérte, hogy küldjünk be régi recepteket, amiket majd megjelentetnek egy különleges kiadásban. Nem tudom, végül beletették-e édesanyám receptjét, mert akkoriban sohasem olvastam újságot, ma meg már nincsenek is ilyenek, csak néhány példány a könyvtárban, de tudom, ha egy leánynak rá kellett találnia vagy rá kell majd találnia a jövőben bármikor, akkor odafent gondoskodni fognak róla, hogy ez megtörténjen.

A liftnél összetalálkoztak. Én is most végeztem, mondta a férfi, menjünk együtt egy darabig? Ültek egymással szemben a villamoson és a munkáról beszéltek, közben Miréla úgy érezte, minden egyes mondattal csak még inkább szerelmes lesz. Úgy elmerült a gondolataiban, hogy először meg sem hallotta, amint a férfi azt kérdezi tőle, lenne-e kedve leszállni vele most és tenni egy kis sétát kettesben, mielőtt továbbindulna haza. Errefelé lakom, magyarázta, meghívnálak egy teára hozzám viszonzásul a finom reggeliért, mosolygott, miközben előrehajolt az ülésen és megfogta Miréla kezét. Gyere, mondta, és együtt leszálltak a villamosról.

Ez hát a történet, amit még sohasem mondtam el neked, drága unokám. Most pedig elküldöm neked a levelet, és számolom a napokat, amíg hamarosan meglátogatsz. A nyár itt még mindig gyönyörű, a legszebb időszakot választottad az utazásodhoz. A szívem már előre örül, hogy láthatlak, de addig is írj minél gyakrabban. És ahogyan mindig mondom neked, ha egyszer végre örömhírrel érkeznél hozzám, akkor hozd el magaddal a leányt is magát, hadd ismerhessem meg én is. Nagymamád.

Anya, segíts! – viharzott be a lánya, és Miréla leült a kisszékre, felkészülve a legrosszabbra. – Tudod, szombaton iskolabál lesz és mindenkinek kell valamilyen süteményt vinnie. Mindenki 3D-s nyomtatóval fogja készíteni a most megjelent sütiket, de én valami különlegeset akarok vinni, mert ő is ott lesz! Apa azt mondja, a fiúkat a hasukkal kell megfogni, vagy ilyesmi, szóval anya, neked biztosan van valami régi recepted, amivel elkápráztathatom őt! Arra gondoltam, hogy úgy fogom elkészíteni, ahogyan te csináltad még régen, tudod, ahogy meséled mindig, a saját kezeddel meg minden, ilyet még biztosan nem kapott más lányoktól, anya, most meg miért mosolyogsz ennyire?

Vajon hányféle módon lehet szeretve lenni? Elképzelhetetlenül sokféleképpen, én már csak tudom. Hosszú nemzedékek óta figyelem és számlálgatom, hogyan szeretnék elérni az emberek, hogy viszontszeressék őket és még mindig találkozom meglepetésekkel.

Az emberek nagyon találékonyak tudnak lenni kétségbeesésükben, ha szerelemre vágynak.

Nézzük például a tegnapi esetet. Az illető minden bizonnyal már eleve eldöntötte, hogy őt márpedig szeretni fogják. Nem is hagyta abba a keresést egészen addig, amíg nem talált közülünk egy olyat, amelyikünknek végre páratlan számú szirma volt. Kétszer is megszámolta a szirmokat, mielőtt tépdesni kezdte volna őket, majd pedig olyan nagy örömmel mondta ki az utolsó sziromnál, hogy „szeret!”, mintha nem erre számított volna. Mi persze csak somolyogtunk magunkban. Tudjuk, hogy valójában nem ettől függ a szerelem.

Mégis, mintha erre teremtettek volna bennünket: hogy csak egy pillanatra örömet okozzunk valakinek.

Sokan közülünk páros számú szirmot hordoznak, de az emberek, ha türelmetlenségük miatt nem akarnak sokáig keresgélni, természetesen ilyenkor is feltalálják magukat. Egyszerűen csak felcserélik a szavak sorrendjét és azzal kezdik a számolást, hogy „nem szeret”. Így aztán ismét csak a kívánt eredmény jön ki a végén. Van persze olyan is, aki az egyszerűbb megoldást választja: szépen letép egy szirmot, még mielőtt hozzálátna a számoláshoz. De olyat is láttunk már, hogy „véletlenül” egyszerre két szirmot tépett le valaki. Ezek a trükkök azért már komolyabb előkészületet igényelnek. Sok tervezést és előre gondolkodást. Talán egyszerűbb lenne egy páratlan számú szirmút keresniük közülünk. De ezt persze nem az én tisztem megmondani.

Az emberek furcsamód mindig előre elhatározzák, hogy mit akarnak megkapni az élettől.

Sokan egyszerűen csak szemet hunynak, ha nem az jön ki, amit szeretnének. Elszámoltam magam, megpróbálom újra, ilyesmiket mondanak. Meg olyat, hogy „ez nem volt igazi szirom”, ez nem számít bele. Nem igazi szirom, ki hallott még ilyet? Gyermekszirmaink, igen, azok vannak, amikor még nem fejlődtek ki teljesen. És olykor megesik, hogy pillangótársaink megrágcsálnak minket. Na de hogy nem igazi szirmok?

Minden egyes szirom, akit ebben a játékban leszakítanak, örömmel éled újjá a következő nemzedékben és átadja emlékezetét.

Ott volt régesrég az a tudósember, aki úgy megnemesített minket, hogy egy időben, legalábbis mi, cirmos virágúak, mind páratlan szirommal születtünk. Egy híres értekezést is írt róla, A szerelem tudománya címmel. Akkor sokan jöttek el a mezőnkre és ámuldozva lépdestek közöttünk, nagyítóüveggel a kezükben számolgatták a szirmainkat, mi meg kivételesen nem azt hallottuk, hogy „szeret, nem szeret”, hanem olyasmiket, hogy „hűha”, meg „nahát” meg „még ilyet”.

Hiába volt oly népszerű a felfedezése, a tudósember mégsem ismerte a szerelmet.

Érdekesek ezek a számok. Múltkor zöld barátommal beszélgettem. Őnekik akkor örülnek, ha pontosan négy levelük van. Na de akkor hogy jön ki a szeret, kérdeztem. Meglepődve nézett rám. Nálunk nem szokott senki ilyet mondogatni, felelte. Csak felkiáltanak, letépnek minket, örülnek valami „szerencsének”, és utána nem tudom, mi lesz. Bár egyszer az egyikük visszajött hozzánk és elújságolta, hogy már majdnem a közeli folyóba ölte magát szomorúságában, de előtte még egyszer utoljára szerencsét próbált nálunk, majd miután hazavitte négylevelű társunkat a zsebében, találkozott élete szerelmével. Talán a szerencse ugyanaz, mint a szerelem, vélekedtünk, csak kicsit másmilyen.

Én csak a szívből jövő szerelmet ismerem, az emberek őszinte szerelemre vágyakozását, azt a különleges illatot, ami körüllengi őket, amikor kimondják, hogy szeret.

Úgy gondolom, az embereknek könnyebb dolguk lenne, ha csupán négy levelet szeretnének találni. Mégis, a legtöbben a nehezebb utat választják és hozzánk fordulnak válaszért, pedig ez jóval több figyelmet igényel és meglehetősen kockázatos is. Valószínűleg a szerelem keresettebb a szerencsénél, ámbár erről tudtommal még nem írtak értekezést.

Vajon szerencse-e egyáltalán, ha valaki megkapja, amire vágyik?

Hosszú életem során sok ember láttam tanácstalanul álldogálni a mezőnk szélén és a többségük a mi szirmaink irányába indult el, nem zöld levelű társaink felé, akiknek „szerencsés” esetben négy levelük van, máskor pedig több. Vagy éppen kevesebb. Nekünk végtelenféle páros vagy páratlan számú szirmunk van. Én tizenegyet kaptam születésemkor, de hála egy kék lepkének, ma már csak tíz és fél lenne, ha valaki le szeretné tépkedni őket.

Bizonytalan lenne az eredmény, ami megmagyarázhatja, miért is lettem ilyen hosszú életű.

Még sohasem találkoztunk olyasvalakivel, aki annak örült volna, hogy nem szeretik, így hát minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy az embereket boldognak lássuk. Nemrég nyílt iskolámban kicsi kortól kezdve tanítjuk a megfelelő hajladozást, a szirmok fényesítését, elfonnyasztását és hirtelen elhullajtását, a fejek forgatását és lekonyulását, az emberek arckifejezéseinek és gesztusainak értelmezését, a vonzó vagy taszító illatok kibocsátásának mesterségét. Páratlan és páros szirmúak egyaránt kitűnőre vizsgázhatnak majd nálunk, ha a sziromszámuknak megfelelő viselkedést elsajátították.

Nemsokára minden ember könnyűszerrel boldog lehet majd általunk.

Mi lenne, ha felhő lennék? – gondolta a virágszirom a kék égre tekintve, álmodozva, merengve. Hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű felhő. Napsütésben beleolvadnék a kék égbe, de el nem tűnnék! Szélviharban gőzerővel száguldoznék! Zivatarban felvenném a szürke álarcomat és könnyeket facsarnék ki magamból. Éjjel pedig rejtve lehetnék, nem látna senki. Vajon milyen lehet felhőnek lenni?

Mi lenne, ha virágszirom lennék? – gondolta a felhő, s lenézett a margaréták szirmaira, képzelegve, révedezve. Hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű virágszirom. Napsütésben beleolvadnék a zöld mezőbe, de el nem tűnnék! Szélviharban ide-oda hajladoznék! Zivatarban felvenném a szürke álarcomat és meghajolnék a felhők könnyei alatt. Éjjel pedig magamban lehetnék, nem látna senki. Vajon milyen lehet virágsziromnak lenni?

Álmodoztak mind a ketten, lenn a földön, fenn az égen, nem mintha a virágszirom nem szeretett volna virágsziromnak lenni, és nem mintha a felhő nem szeretett volna felhőnek lenni, csak egyszerűen kíváncsiak voltak, hiszen annyi szépséget láttak a másik életében, hogy szívesen kipróbálták volna azt is.

És ahogyan álmodoztak, egyik éjjel egymás álmában ébredtek fel.

Hol vagyok? – kérdezte a virágszirom és csodálkozva nézett körül. Kék ég vette körbe és sok-sok hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű felhő. Hát én is felhővé lettem? Máris felhővé lettem? Mit csináljak, hová szálljak? És ahogyan lenézett, látta régi önmagát a mezőn a sok virágszirom között, régi társai között.

Hol vagyok? – kérdezte a felhő és álmodozva tekintgetett fel-alá. Zöld mező vette körbe és sok-sok hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű virágszirom. Hát én is virágszirommá lettem? Máris virágszirommá lettem? Mit csináljak, merre nézzek? És ahogyan feltekintett, látta régi önmagát az égen a sok felhő között, régi társai között.

És ahogyan álmélkodtak, bámészkodtak, szép lassan fölkelt a nap és a hajnal derengő fényében immár valójában is látták egymást és önmagukat. És a virágszirom repesve rázta meg magát felhőalakjában, és a felhő ujjongva rázta meg magát virágsziromként, és belekezdtek vágyott álom-életük első napjába.

A felhőből lett virágszirom körbenézett a réten és egy angyalkát látott közeledni maga felé. Emlékezett, hogy ilyenkor előbb-utóbb mindig tépkedni kezdték a margarétákat és a virágszirmokat és azt mondogatták közben, hogy szeret meg hogy nem szeret, és ha az utolsó sziromnál azt mondták, hogy szeret, akkor minden virágszirom nagyon boldog volt. Emlékezett, hogy felhőként milyen szívesen nézte a pörögve lehulló virágszirmokat, a vidáman ugrándozó angyalkákat. Nagyon vágyott volna most ő is szeretté válni, de azt érezte, hogy a margaréta virágja, amelyen üldögél, erőtlenül csügged lefelé, és így ő is hiába nyújtózott.

A virágsziromból lett felhő lenézett a rétre és látta, hogy a margaréták szomjaznak a szárazságtól, éppen most, amikor az egyik angyalkájuk ismét arra jár, hogy megkérdezze őket. Látta a margarétákat, ahogyan hasztalan próbálják szirmaikat válaszra emelni. Emlékezett, hogy ilyenkor előbb-utóbb mindig vihar kerekedett és az égből éltető vízcseppek hullottak alá. De vajon hogyan kell ezt csinálni? – nézett körbe, és látta, hogy a többiek össze-összehúzzák magukat, mintha fáznának, mintha táncolnának, és ő is így tett. És ahogyan együtt mind megborzongtak, a felhő érezte, hogy megindulnak a könnyei.

És egy szempillantás alatt könnyű kis záporeső kerekedett és meghintette a zöld rétet, a margarétákat, a virágszirmokat, meg a kis angyalkát is. De ahogyan jött, el is csendesedett a záporeső, és a felhő lenézett és látta, hogy a margaréták életre kelnek és kecsesen hajladoznak, a virágszirmok pedig vidáman röpködnek és azon vetélkednek, hogy melyikük legyen az a szerencsés kiválasztott, aki szeretté változik az angyalka kezében és boldogságot varázsol az arcára.

Az angyalka magához emelte a margarétát, amin a virágszirom üldögélt, tépdesni kezdte a szirmokat és mindegyiknél elmondta, hogy szeret vagy hogy nem szeret.

A felhő még egyszer utoljára megrázta magát, és amint feloldódott a záporban és a kék égben, látta, hogy maradék könnycseppjei a virágsziromra hullanak, aki utolsóként várakozik a margarétán az angyalka kezében. Végül őt is leszakították és az angyalka eközben azt mondta, azt suttogta, azt örvendezte, hogy szeret! A virágszirom eltelt hálával és boldogsággal, és épp mielőtt lehullott volna a talajra, még egyszer utoljára fölnézett az égre és tekintete találkozott a köddé váló felhőével.

És a felhő szíve megremegett a boldogságtól, de nyomban össze is facsarodott, mert érezte, hogy ez a legelső napja virágsziromként egyben az utolsó is volt.

És a virágszirom szíve is felnevetett a boldogságtól, de rögtön össze is szorult, mert ő is tudta, hogy ez az első napja felhőként egyben az utolsó is volt.

És ahogyan szép lassan elenyésztek, beesteledett, majd eljött az éjjel, és hajnalban mindketten fölébredtek álmukból, és a felhő lenézett a virágsziromra és a virágszirom fölnézett a felhőre és ragyogott a szívük. És így éltek tovább.

ki vagyok?

mi vagyok?

álmodozó

útkereső

libbenek-lebbenek

univerzumokon és életeken át

kortalanul

nemtelenül

ki vagyok?

mi vagyok?

lelkemben kincsek

gyönyörűségek

ezt látok itt - azt látok ott

elraktározok minden fájdalmat és szépséget

amit látok

amit érzek és megélek

ki vagyok?

mi vagyok?

szép álmokat hordozok

tört szíveket festek

létezek és szeretek

s olykor más lelkekkel kapcsolódok

kitárulok

feltárulok

bőkezűen osztogatok - boldog vagyok - minden vagyok

ez vagyok

én vagyok

jó éjszakát kívánni

és nem várhatni rá választ

tudni, hogy másnak súgsz jó éjszakát

és összekuporodva az ágy egyik felén

elaludni az utolsó ölelésed emlékével

pergetni a találkozásaink gyöngyszemeit

és mosoly-szivárványt fűzni belőlük

hogy álomba simogasson helyetted

kedvesem

jó éjszakát