Még, hogy legényfogó reggeli – gondolta Miréla, miközben egy régi női magazin Valentin-napi receptajánlatait olvasgatta. Pirított kalács túróhabbal és eperrel, kakaóforgáccsal. Hah! Egy férfinak! Emlékezett, egyszer egy szerelmének megemlítette, hogy ha ott maradt volna nála éjszakára, másnap reggel finom reggelit kapott volna tőle. Ízletes tejben főtt gabonakását mindenféle egészséges összetevővel. Férfierőt növelő olajos magvakkal. Tele szeretettel és gondoskodással. A férfi nevetett és azt mondta, a reggeli neki minimum egy jó kis tojásrántotta vagy virsli. Esetleg a kettő együtt. Hát igen, a szerelem vakká teszi az embert, ha a sokadik hasonló jelnél sem kapcsol, hogy nem egymásnak teremtették őket. Persze nem a reggeli miatt volt, hogy sosem aludt nála. De az is igaz, hogy nem próbálta vele az epres-túrós kalácsot. Vajon sikeresebb lett volna a zabkásánál? Kétlem, gondolta.

Drága kisunokám! Ígértem neked, hogy egyszer majd elmesélem, hogyan ismerkedett meg egymással édesanyám és édesapám, akik a te dédszüleid voltak. Azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen bensőséges kapcsolatban vagyok veled még most is, úgy, hogy több ezer kilométer választ el bennünket egymástól. Talán ha nem nekem kell felnevelnem téged, nem kapom meg az élettől ezt a gyönyörű ajándékot. Látod, hogy minden rossznak oka van, ahogyan mindig is tanítottam neked. Bár elvesztettem leányomat, te pedig szülők nélkül nőttél föl, mégis, ez a kettőnk közti különleges kötelék biztosan erőt ad majd neked az életben akkor is, amikor én már nem leszek. Tudom, a munkád és a távolság miatt ritkán találkozhatunk csak, és meglehet, a legközelebbi lesz az utolsó alkalom, amikor láthatlak, hiszen már igencsak eljárt felettem az idő, de addig is büszkén mesélek rólad mindenkinek itt a faluban, hiszen nagyon ügyesen elboldogulsz új életedben. Már csak egy jóravaló leányt kellene találnod, drága unokám, a sok munka és világlátás közben el ne feledkezz a szerelemről! Mára már más idők járnak, mint az én lánykoromban, tudom én, de bízom benne, hogy nem vesztegeted el az életed, és nem felejted el, honnan is indultál.

Miréla visszapakolta összegyűjtött receptjeit a dobozába. Jellemző, bosszankodott magában, hogy ez a nosztalgikus recept ragadta meg a figyelmét, nem pedig a modern ínycsiklandó, bár szerinte mű fogások. Valami régi lapból vehették át, a „Nagyanyáink kora” rovatban volt. Az újságok már akkor se tudtak sok újat kitalálni, gondolta, nem csoda, hogy ma már csak online létezik egy-kettő. Olyan volt ez a recept, mintha egy időutazás által került volna hozzá, neki pedig természetesen ezért tetszett meg, mert mindenhez vonzódott, ami egy kicsit ősi volt és varázslatos, egy letűnt világból való, és legfőképpen, távol állt a modern technikától. Miréla konyhapolcán egész sornyi gyógynövény sorakozott, amiket a megmaradt réteken gyűjtögetett össze, és várták, hogy teaként, olajként vagy krémként felhasználja őket. Ilyenkor kis konyhája valóságos boszorkánykunyhóvá változott, ő pedig egy másik világba érkezett. Bár itt is maradhatnék, gondolta néha.

Azt már meséltem neked, kis unokám, hogy édesanyám sokat bűbájoskodott. Ő még visszavonultan élt falunkban és a közösség gyógyítójának számított. Gyermekkorodban te is sokszor jártál ott velem, abban a kis kunyhóban a falu végén, ahol állandóan égett a tűz, különleges növényekkel voltak teli az edények és az egész helyiséget furcsa illatok töltötték be. Emlékszel, ugye, hogy bármid is fájt, bármikor is beteg voltál, egy kis bűbáj vagy kenőcs és pár nap múlva kutya bajod sem volt. Manapság ugyan mindenki a gyógyszertárba megy, ha egyet is tüsszent, ahol mindenféle gépek szolgálnak, de te, okos unokám, remélem, nem felejted el, hogy a gyógyulást máshol kell keresni, egyenest a természetben, az élő növények erejében és szeretetében, mások szívében. Kérdezhetnéd most, hogy de ott, a nagyvárosban, abban a hatalmas, szép üvegfalú irodában, ahol dolgozol – kitettem a fényképet a falamra, hogy mindenkinek elbüszkélkedhessem vele, milyen sokra vitted –, a technikai vívmányok kellős közepén, ahogyan írtad legutóbb, vajon hol találsz ilyet?

Azért elboldogulok én elég jól a való világban is, vigasztalta magát Miréla. Egyedül a szerelem nem akart rátalálni, pedig már nem volt fiatal. Tudta ő, hogy ügyesebben is keresgélhetne, mégpedig a hozzá közel álló körökben, ott vannak például a manapság egyre inkább terjedő egészségtudatos férfiak. Ők talán kezet is csókolnának neki egy zabkásás reggeliért, bár ma már persze mindent megcsinálnak a háztartási robotok. Vajon miért van az, hogy senki nem tud megérinteni igazán, kérdezte magától Miréla. Persze ők meg sem ennék a túrós kalácsot, az állati eredetű tej miatt. És a fehér lisztből készült kalács miatt. A messzi földről érkezett műeperről és a kizsákmányolt afrikai gyerekek által szüretelt kakaóbabról nem is beszélve. De nem lehet, hogy a szívük mélyén ők is egyszerűen csak egy ízletes hagymás-paprikás tojásrántottának örülnének igazán?

Édesanyám mindig azt mondta, hogy a dolgokat odafönt rendezik el, és ez így is van jól, hiszen ha mi magunk vezetnénk az életünket, ugyan mire mennénk azzal a sok rossz döntésünkkel és buta választásunkkal? Sok időt töltött kis kunyhójában egymagában, azokra a hangokra figyelve, amelyek – ahogyan ő mondta – egy másik világból érkeztek hozzá, egyenesen a szívébe, ő pedig ezeket a tiszta és bölcs gondolatokat továbbadta mindazoknak, akik tanácsért mentek hozzá. Ugye milyen szép is ez, kisunokám? Sok embernek a testét és a lelkét meggyógyította, és engem is erre tanított. Édesanyádat, leányomat, akinek szívében továbbélhetett volna ez a bölcsesség, korán elvesztettem, neked pedig, mivel férfi vagy, nem adhattam tovább. Azt remélem, hogy az égiek gondoskodása által egyszer majd rád fog találni az a leány, akiben tovább élhet ez az ősi tudás, mert tudod, drága unokám, hogy semmi sem vész el sohasem. Ezért kérlek téged, hogy járj nyitott szemmel és főleg nyitott szívvel, hogy el ne szalaszd a szerencsédet! Azt írod, hogy az egész világot körbeutaztad és sehol sem találtál még egy neked való tiszta szívű leányt, de ne feledd, hogy odaföntről a te sorsodat is szépen elegyengetik majd, amikor eljön annak az ideje.

Még jó, hogy már lehet epret kapni, gondolta Miréla. Holnap elkészíti ezt a reggelit a munkahelyére. Az új kolléga még csak két hete dolgozott náluk, de ő már az első napon fülig beleszerelmesedett. Vajon ki ne szerelmesedne bele egy szexi, okos, jóképű férfiba, akinek a nevetése olyan, mint egy szupernóva fénylő robbanása? Miréla nap mint nap hiába várta, hogy a férfi elhívja őt egy kávéra. Hitt ugyan a dolgok isteni elrendezésében, csak ahhoz nem volt elég tiszta a hallása, hogy tudja, ez az új vonzalom ezúttal az Igazi lesz-e majd, vagy csak arra jó, hogy – és ez ma ugye nagyon divatos – megint jó sokat „tanuljon belőle”. Elég leckét kaptam már, gondolta, most már itt az ideje egy kis boldogságnak. Azt már tudta, hogy a férfi szereti a gyümölcsöt és hogy mindent megeszik. És azt is, hogy másnap kora reggel csak ketten lesznek az irodában. Ha elég ügyes, sikerül feltűnésmentesen megkóstoltatnia vele még azelőtt, hogy a többiek beérkeznének és észrevennék, hogy úgy viselkedik, mint egy szerelmes tinédzser. Azután már csak reménykednie kell, hogy beváljon ősanyáink legényfogó reggelije. Valószínűleg az idők végezetéig várhatja majd.

Amikor édesanyám találkozott szerelmével, a te dédnagyapáddal, első látásra tudta, hogy ő az igazi. Vajon honnan tudhatta, kérdezed most biztosan, hát a szívében tudta, drága unokám, a szívében, legbelül, ahogyan majd te is tudni fogod, ha megérkezik hozzád. Miután nagylány lettem, anyám elmesélte, hogy édesapám bizony jó sokáig nem vette az adást, ahogyan te mondanád, így ő végül egy varázslathoz folyamodott, egy ősi praktikához, amit addig titokban tartott előttem, mert nem adhatta át nekem, amíg el nem értem azt a kort, amikor már különbséget tudok tenni aközött, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mit szabad és mit nem. Szíve minden szerelmét és gondoskodását összegyűjtötte és beleadta egy különleges ételbe, amit édesapámnak készített el egy tavaszi napon, amikor a faluban párt választani gyűltek össze az emberek nagy-nagy vigasság közepette. Mélyen hitt benne, hogy amit nem tud elmondani szavakkal, azt majd elmondhatja ily módon, és ha édesapám elfogyasztja szeretettel készített ételét, akkor ezzel ő is válaszolni fog a fel nem tett kérdésre. Tudod, kisunokám, hogy minden étkezés előtt imádkozunk, remélem, olykor még eszedbe jut ez a szokás. Amikor hálát adunk az ételért, akkor isten szeretete beleköltözik abba, elfogyasztásával pedig a szívünkbe. Anyám olyan tiszta lélek volt, hogy hitte, vele és szerelmével is megtörténhet ugyanez, amikor az étellel együtt átadta lelkét apámnak.

Másnap Miréla dobogó szívvel csomagolta ki asztalánál a legényfogó készletet. Szerencséje volt, a férfi maga jött oda hozzá jó reggelt kívánni, és amikor meglátta a reggelit, elismerően mosolygott. Jól néz ki, mondta, gyerekkoromban a nagymamám készített mindig kalácsot vasárnap reggelire, azóta sem ettem olyan finomat. Nagymama főztje, gondolta Miréla. Szuper. Megkínálta, mondván, neki úgyis sok lesz, és szótlanul nézte, hogyan tünteti el a férfi az egyik szeletet a másik után. Tudod, én általában csak gyümölcsöt reggelizem, folytatta ő, mert azt a legegyszerűbb elkészíteni. Azaz megvenni a boltban, nevetett. Sajnos a nagymamám messze lakik, már nem lát el reggelivel. Miréla rá akart kérdezni, ezek szerint nincsen senki, aki reggelit készítsen neki? Háztartási robotot sem alkalmaz? El akarta mondani, hogy ő szívesen készítene neki reggelit minden nap, a saját kezével, de megérkeztek a többiek és elmúlt a pillanat. Nem is beszéltek már aznap. A munkanap végén Miréla felsóhajtott, aztán elindult hazafelé. Hát ennyit erről.

Édesanyám varázslata bevált, szüleim még aznap összekötötték életüket és később együtt is távoztak e világból. Én pedig, miután anyámtól megkaptam e titkos receptet, méltón őriztem addig, amíg szívem útmutatása által rá nem találtam nagyapádra, akivel a lelkünket egymásnak teremtették. És mivel igaz szerelem csak egyszer van egy életben, nem alkalmaztam többé ezután, hanem felkészültem, hogy lányomnak adjam tovább, akinek végül, köszönhetően a modern világ megváltozott szemléletének, nem volt szüksége erre a praktikára. Az ősi varázslatok ereje bizony már megtörni látszik mára, kisunokám, látod, édesanyádnak és édesapádnak korán kellett távozniuk, én pedig hosszú időre otthagytam a kis kunyhót és falumat minden bűbájával, hogy megadjak neked mindent, amit érdemelhetsz az élettől. Ám általad én is megismerhettem ezt az újfajta világot, hiszen segítettél eligazodni benne, és egyszer régen, amikor olvasgattam az interneten, ahogyan tanítottad, megtaláltam a módját, hogyan is tudnám továbbadni édesanyám ősi titkát. Egy újság, amit lányok olvastak akkoriban, kérte, hogy küldjünk be régi recepteket, amiket majd megjelentetnek egy különleges kiadásban. Nem tudom, végül beletették-e édesanyám receptjét, mert akkoriban sohasem olvastam újságot, ma meg már nincsenek is ilyenek, csak néhány példány a könyvtárban, de tudom, ha egy leánynak rá kellett találnia vagy rá kell majd találnia a jövőben bármikor, akkor odafent gondoskodni fognak róla, hogy ez megtörténjen.

A liftnél összetalálkoztak. Én is most végeztem, mondta a férfi, menjünk együtt egy darabig? Ültek egymással szemben a villamoson és a munkáról beszéltek, közben Miréla úgy érezte, minden egyes mondattal csak még inkább szerelmes lesz. Úgy elmerült a gondolataiban, hogy először meg sem hallotta, amint a férfi azt kérdezi tőle, lenne-e kedve leszállni vele most és tenni egy kis sétát kettesben, mielőtt továbbindulna haza. Errefelé lakom, magyarázta, meghívnálak egy teára hozzám viszonzásul a finom reggeliért, mosolygott, miközben előrehajolt az ülésen és megfogta Miréla kezét. Gyere, mondta, és együtt leszálltak a villamosról.

Ez hát a történet, amit még sohasem mondtam el neked, drága unokám. Most pedig elküldöm neked a levelet, és számolom a napokat, amíg hamarosan meglátogatsz. A nyár itt még mindig gyönyörű, a legszebb időszakot választottad az utazásodhoz. A szívem már előre örül, hogy láthatlak, de addig is írj minél gyakrabban. És ahogyan mindig mondom neked, ha egyszer végre örömhírrel érkeznél hozzám, akkor hozd el magaddal a leányt is magát, hadd ismerhessem meg én is. Nagymamád.

Anya, segíts! – viharzott be a lánya, és Miréla leült a kisszékre, felkészülve a legrosszabbra. – Tudod, szombaton iskolabál lesz és mindenkinek kell valamilyen süteményt vinnie. Mindenki 3D-s nyomtatóval fogja készíteni a most megjelent sütiket, de én valami különlegeset akarok vinni, mert ő is ott lesz! Apa azt mondja, a fiúkat a hasukkal kell megfogni, vagy ilyesmi, szóval anya, neked biztosan van valami régi recepted, amivel elkápráztathatom őt! Arra gondoltam, hogy úgy fogom elkészíteni, ahogyan te csináltad még régen, tudod, ahogy meséled mindig, a saját kezeddel meg minden, ilyet még biztosan nem kapott más lányoktól, anya, most meg miért mosolyogsz ennyire?