--- 1 ---

Látom, ahogyan ott áll a lány előtt, egy rózsát rejteget a kezében a háta mögött, a lány arcát nem látom, ó, milyen haszontalan is a jövőbelátó képességem, hogy csak egyetlen emberre korlátozódik, gyönyörű virágokkal teli kertet látok, a lány arcát nem láthatom, de nem is láthatnám, mert elfordul, oldalra néz, ő pedig csak téblábol, végül megáll a lány előtt, előveszi a rózsát, nem vöröset, hanem rózsaszínűt, pedig a szerelmét akarja üzenni vele, látom az arcán, biztosan nem talált vörös rózsát, majd látom, ahogyan lassan félresimítja a lány haját és beletűzi a rózsát, mintha csak jegygyűrűt húzna az ujjára, vajon elfogadja-e, elfogadja, biztosan így van, mert ő mosolyog, úgy mosolyog, mint tegnap éjjel, amikor elmondtam neki, mi vagyok, ő pedig azt felelte rá, hogy akkor mostantól megvédelek mindentől, a testőröd leszek és egyben a szerelmed is, és kérdően nézett rám, és én egy pillanatra elfeledkeztem magamról, nem gondoltam rá, hogy nem lehet, nem rejtettem el az érzéseimet, és ő elmosolyodott.

És most látom, hogy egy másik lánynak adja a szerelmét, és boldog vagyok, mert megmenekült, nem kell többé féltenem azért, mert mellettem van, ha velem marad, nem éli túl, az ő védelme nem elég erős velük szemben, mellettem senki sem maradhat, senki sem maradhat életben, ezért tegnap éjjel elmondtam neki, mi vagyok, és most látom, hogy jól tettem, mert a jövőjében szerelmes, szerelmes valaki másba, és később idősebben is látom, látom őszülő hajjal, istenem, hát megöregedett, minden rendben lesz most, hogy elhagyott, most, hogy elüldöztem magamtól, meg fog öregedni, hosszú élete lesz, boldog lehet, és a könnyeim lassan elmosódottá teszik a képet, nem nézem tovább a jövőjét, ennyi elég nekem, az ősz haját látni, a ráncait látni a szeme körül.

Mélyen beszívom a levegőt, aztán kifújom, végetér a látomás, elengedem, most már pihennem kell, új nap, új veszedelmek, megyek tovább, menekülök, ahogyan eddig is, újra egyedül, de könnyű szívvel, mert látom, hogy a jövőjében szerelmes valaki másba és megöregedhetett.

--- 2 ---

Aznap, amikor találkoztunk, épp a sziklák közt rejtőztem, egyiktől a másikig osontam, a körülöttem lévő jelekre figyelve. Az évezredek során kiélesedtek az érzékeim: minden apró nesz, a szélirány változása, az árnyékok mozgása, a levegő párája, a madarak helyzete az égen, mind-mind jel volt és segítség ahhoz, hogy életben maradhassak. A legutóbbi nagy háború óta az embereknek nem voltak többé fegyvereik, így legalább azoktól nem kellett tartanom, ám ismét be kellett látnom, hogy gyönge női testem hátrányt jelent az ellenséggel való szemtől szembeni küzdelemben, így hát továbbra is leginkább csak menekültem és kerültem a közelharcot, amennyire lehetett. Korábban sokszor megsebesítettek, ám az egyetlen igazán sebezhető pontomat, ahol az örök kincs rejtőzik, sohasem találták el a fegyverek.

A jósok szerint évezredekig kell magamba rejtve védenem az univerzum kincsét, de hogy pontosan meddig, azt egyikük sem tudta megmondani. Mindegyik nap akár az utolsó is lehet, már ami a menekülést illeti, és ha valaha véget is ér, nem lehet megjósolni, hogyan fog megtörténni. Vajon valaki majd egyszerűen eljön hozzám, én meg átadom neki? Kioperálják belőlem vagy eggyé válok vele? Talán én magam viszem el egy másik univerzumba? Azt mondják, csak abban a pillanatban fogom tudni, mit kell tennem, amikor elérkezik az idő. Azt sem tudom pontosan, hogy mit is védelmezek: az örök kincs, az esszencia, a varázslat, a titok, az alfa és az ómega, az univerzum lényege születésemtől fogva bennem rejtőzik, miután az előttem lévő védelmező éppen abban a pillanatban foszlott semmivé, amikor én megszülettem.

Nem tudtam semmiről egészen addig, amíg 30 éves nem lett a testem – egy pillanat az évezredek hosszú távlatában –, ekkor vettek üldözőbe először és ekkor kezdődött a menekülésem, ami tart immár többezer éve, és bár én magam öreg vagyok, a testem azóta is 30 éves és az is marad az idők végezetéig, még ha véget is ér a menekülésem. A jósok azt mondják, én vagyok a legutolsó védelmező a sorban, utánam az univerzum kincse a helyére kerül és nem lesz több védelmező, nem lesz több menekülés, de arról, hogy velem mi fog történni ezután, mindenki hallgat. Talán mégiscsak tovább öregedhetek és végül talán meg is halhatok, reménykedem, de a jósok csak kinevetnek, hiszen én is tudom, hogy nem öregedhetek meg sohasem. A feladat nélküli öröklét gondolata azonban elviselhetetlen számomra.

A sziklák közt rejtőztem tehát és számoltam az ellenségeimet, öt vagy hat harcos, fegyver nélkül ugyan, de hatalmas erővel, ami ellen semmi esélyem sincs. Megtanultam már, hogy ilyen helyzetekben az egyetlen jó döntés, ha kivárom, míg feladják és eltűnnek. Ezek itt azonban nem akarták feladni, már egy hete csapdába kerültem és egyre közelebb értek hozzám. Félelmet nem éreztem, ez az érzés hosszú ideje ismeretlen előttem, sok más emberi érzéssel együtt elnyomja a bennem rejtőző esszencia, hiszen csapongó érzelmekkel aligha élném túl a menekülést többezer éven át. Az érzelmeim elnyomva pihennek valahol, magyarázták a jósok, emiatt teljességgel a menekülésre és a túlélésre összpontosíthatom a figyelmemet. Az időérzékem is eltompult, a körülöttem lévő világ változásain mérem az idő múlását.

Mostanában azonban egyre többször érzem furcsán magam, mintha lazulni kezdett volna a védelem, mintha érzelmeim lettek volna, mintha fölbukkantak volna valahonnan a mélyből, ámbár honnan is tudhatnám, hiszen évezredek óta nem éreztem őket. Csak azt tudom, hogy amikor a minap a fejem fölött köröző szépséges madarak megmenekültek a csapdától, azt a fajta érzést éreztem, mint amit gyerekkoromban, amikor rossz fát tettem a tűzre és mégsem büntettek meg érte. A jósok szerint ennek nincsen jelentősége, előre figyelmeztettek erre, és óva intettek attól, hogy azt gondoljam, az érzelmek felbukkanása a küldetésem végének közeledtét jelenti.

Így hát aznap, amikor a harcosok támadására vártam és felbukkant az a férfi a semmiből, hogy megvédjen, első gondolatom az volt, hogy jön egy férfi, ráadásul ennyire fiatal, ahhoz, hogy meg akarjon védeni engem, aki már többezer éve vigyázok magamra és az univerzum kincsére? Sohasem volt szükségem segítségre és most sem kértem belőle. Ám amikor a harcosok közül négyen is felém vetődtek, a férfi egyszerűen mellettem termett, felkapott és kimenekített a karmaik közül (szó szerint, hiszen fegyver híján kövekből csiszolt karmokat erősítettek a kezükre). Meglepődni sem volt időm. Egy távolabbi sziklánál aztán durván ledobott a földre és csak ennyit szólt: Fussunk! És futottunk. Futottunk a köves, sziklás talajon, addig futottunk, amíg el nem tűntek a támadóink, amíg oda nem lett minden erőm, amíg sebesek nem lettek a lábaim, és átkoztam magamban azokat, akik egy női testre bízták az univerzum kincsének megőrzését. A férfi ekkor ismét felkapott és vitt magával, mígnem egy kopár tisztásnál kötöttünk ki, ahol a sziklák között egy barlang bejáratát láttam. Megállt, körbenézett, majd ezúttal finomabban engedett le a földre.

Álltunk és néztük egymást. Éreztem, hogy a sebeim lassan begyógyulnak, hiszen az esszencia mindig gondoskodott arról, hogy gyorsan regenerálódjon a testem. Talán éreznem kellett volna valamit a menekülés okozta megkönnyebbülésen kívül, de ehelyett csak hitetlenkedve néztem az idegenre:

– Hogy kerültél ide?

– Már pár napja követlek – mondta ő. – Ma úgy láttam, hogy segítségre van szükséged, így hát... – széttárta a kezét és mosolygott.

Valami furcsát éreztem magamban. Igen, határozottan valamiféle érzés lehetett.

– Mégis mit gondoltál, hogy hat harcossal szemben akarsz megvédeni?

Ez düh, igen. Az lesz. Dühös vagyok rá. Azért, mert szégyenbe hozott? Vagy mert veszélybe sodorta magát?

A férfi továbbra is mosolyogva nézett rám. Ó, bár jobban ismerném az érzéseket, akkor tudnám, mire gondolhatott. 

– Nézd, mindjárt itt az este – szólt. – Szerintem pihenjünk meg a barlangban. Víz is van a közelben. Éjszakára itt maradunk, aztán reggel majd meglátjuk.

– Itt akarsz maradni velem? – kérdeztem döbbenten. – De hát miért?

– Hogy megvédjelek. És hát, tudod, most már engem is üldöznek. Keresni fognak minket.

Ezzel otthagyott. Mit tehettem volna, követtem. Ahogy mondta, kis patak volt a közelben. Jól ismerhette a helyet. És nem nagyon szeretett beszélgetni, amit nem bántam.

--- 3 ---

Később, amikor a csillagos ég alatt feküdtünk – nem voltam hajlandó a barlangban elbújni, nehogy csapdába essünk –, mégis beszélni kezdett.

– Még gyerekkoromban álmodtam egyszer egy lányról. Tudom, butaság, de elhatároztam, hogy ő lesz a szerelmem, senki más. És most itt vagy. Amikor megláttalak néhány napja, rögtön felismertelek. Téged kerestelek egész életemben. Most, hogy rádtaláltam, szeretnék veled maradni. Ez az én történetem. Te hiszel az elrendeltetésben?

Hogy hiszek-e? Évezredek óta elrendeltetett a sorsom. Azt hiszem, a szerelem nem volt beletervezve, a bölcsek óva intettek tőle. Az eddigi férfiak az életemben... nos, nem sok figyelmet fordítottam rájuk, hacsak épp nem akartak megölni. De ő itt... még csak nem is férfi, annyira fiatal, és azt mondja, hogy szerelmes belém. Vajon mit érezhet?

Nem maradhat velem.

Furcsa fájdalmat éreztem a szívem tájékán, mintha éppen kifacsarnák, mint egy citromot. Erre az érzésre jól emlékszem. Akkor éreztem ilyet utoljára, amikor először vettek üldözőbe és megölték a kutyámat, akit hosszú évek munkájával szelídítettem magamhoz. Félig farkas volt.

– Mesélj magadról – kérte aztán, és felém fordult. A hajamat simogatta.

– Nem maradhatsz velem – mondtam. Jobb mielőbb túlesni rajta. – Nem sokáig élnéd túl. És ha igen, még akkor is csak...

– Miért menekülsz?

Hogyan mondhatnám el neki? Nem is emberi lény vagyok, csak egy gépezet, ami az univerzum kincsét őrzi, valamit, amit nem látott még senki és nem ismer senki, mégis mindenáron védelmezzük, mióta világ a világ, mert a kezdetektől fogva vannak, akik meg akarják semmisíteni. Még abban sem vagyok biztos, hogy ezen a bolygón születtem. Egyetlen sebezhető pontomat leszámítva halhatatlan vagyok. Sohasem fogok megöregedni. Hogyan élhetnék együtt egy férfival, aki halandó és sebezhető? Hogyan mondhatnám el neki?

--- 4 ---

Később, már bent a barlangban, miközben a karjában tartott, életemben először éreztem azt, hogy megpihenhetek. Megadtam magam az évezredek alatt elnyomott érzelmek súlyának. Tudtam, pedig nem tudhattam, hogy abban a pillanatban semmilyen veszély nem fenyeget. Biztonságban éreztem magam. Elfeledkeztem az óvatosságról, a folytonos készenlétről és belemerültem a tekintetébe. Mosolygott, miközben esetlenül átöleltem és azt kérdeztem magamtól: ez lenne a szerelem, amiről beszélt?

Egyszeriben nem tudtam többé, mi a helyes út. Azt akartam, hogy velem maradjon és azt, hogy elmenjen. Magam mellett akartam tudni és távol magamtól. Szeretni akartam és azt, hogy éljen. Csak annyit tudtam, hogy nem megy a kettő együtt.

Végül kibontakoztam a karjaiból és a szívem alá tettem a kezét, a titkos helyre, ahol talán egy másik univerzum magja rejtőzik.

– Nem maradhatsz velem – mondtam újra és beszélni kezdtem. Elmondtam neki mindent, hogy tisztán lásson, hogy okosan dönthessen, hogy úgy dönthessen, ahogyan döntenie kell, ha életben akar maradni. Hogy úgy dönthessen, ahogyan én akarom. Hogy megértse, nem lehetek én az a nő az álmából.

Láttam a szemében, hogy megértette. Ha mellettem marad, megöregszik, míg én fiatal maradok, ám jó eséllyel egyáltalán nem öregszik meg. El kell hagynia, ha élni akar.

– Reggel elmész – mondtam neki és nem ellenkezett. – Keresd meg azt a lányt. Öregedjetek meg együtt.

Amikor kiment a barlangból a csillagok alá, sírtam. Sokezer év óta először. Örültem, hogy nem látja.

--- 5 ---

Mielőtt reggel útnak indulna, a kezemet a szívére teszem és belenézek a jövőjébe. Sohasem próbáltam még eddig senkinél, a jósok figyelmeztettek, hogy csak egyetlen embernél működik, így jól gondoljam meg, hogy kinél és mikor alkalmazom. Most itt az idő. Csak így bízhatok meg benne. Tudnom kell. És boldog vagyok, mert a jövőjében öregnek látom. Valaki mással. Akinek rózsát tűz a hajába.

Azután elmegy.

--- 6 ---

Már lassan indulnék én is, amikor egyszeriben újra itt van. Mit keres még itt? Talán könnyes búcsúra vár? Járkál fel-alá, követ a tekintetével, ahogyan útra készen állok, és én nem tudom, mit tegyek. Végül odajön hozzám és mosolyog. Jó, hát akkor legyen. Rámosolygok. Utoljára.

– Arra indulunk – néz valahol a távolba, a hegyek felé. – Biztonságos és ismerek ott valakit, akinél egy időre elrejtőzhetünk. Aztán pedig...

Próbálom feldolgozni a szavait, de hiába, miközben ő egy rózsát vesz elő. Rózsaszínűt. Vajon hol talált rózsát ezen a kietlen helyen? Óvatosan a hajamba tűzi és ekkor mindent megértek.

– Nem! – kiabálom, de ő mintha meg se hallaná. – Nem akarhatod ezt! 

– Ne félj – mondja és végigsimít az arcomon. – Ne félj, szerelmem. Hiszen ez az élet.

Az élet?

– Menjünk – mondja és kézen fog. Ideje indulnunk. A rózsa a hajamban, a keze a kezemben, az élete az életemben. Talán egy egész emberéletnyi emléket kapok tőle a hátralévő többezer évre.

Soha többé nem nézek a jövőjébe.