Hét éve már, hogy elmentél.
Azt gondoltad, elég volt ennyi.
Vajon akartál-e volna még maradni, ha lehet?
Talán nem is,
hiszen nem volt könnyű életed.
Nem tudom, boldog voltál-e,
mert nem ismertük egymást igazán.
Évekig nem is éreztem, hogy hiányzol,
csak az hiányzott, ami lehetett volna.
És tudod, mit?
Most, hogy idősebb lettem,
most érzem csak, hogy szeretnék anyukám kislánya lenni.
Negyvennél járok
(te ezután már csak húsz évet kaptál),
és nemrég rájöttem, hogy hiányzol.
Most kezdelek megismerni téged,
amikor már nem vagy velem,
csak a szívemben odabent.
Most jönnek a kérdések,
amiket föltennék neked.
Most jönnek az élmények,
amiket elmesélnék.
Most jön meg a türelem,
hogy hallgassalak,
hogy megvárhassam,
amíg el nem kezded megnyitni a szíved.
Beszélgetek veled.
Megkérdezem, mire gondolsz?
Miért nem mondtad el sohasem?
Vajon hol vagy most?
Látsz-e engem?
Milyen életet kaptál ezúttal?
Hátha most kapsz egy kis örömet.
Remélem, látsz engem,
mert sokszor gondolok rád.
Örülnél, hogy jó helyen vagyok,
bár nem mindig könnyű.
Te még csak az elejét láttad az utamnak,
amikor még minden rózsaszín volt.
De örültél neki.
Akkor még nem tudtam igazán segíteni neked.
Lehet, hogy nem is akartad.
Talán nem is gondoltad, hogy lehetne,
talán bántad, hogy te nem tudtál nekem.
Talán így utólag adhatok neked valamit,
ha már akkor nem tudtam, mit kell tenni.
Most, hogy ennyi évvel öregebb lettem én is,
kezdem érteni, mit is érezhettél.
Hát, ha most, akkor kezdjük itt.
Beszélgessünk, ahogyan régen sosem.
Valahol biztosan hallasz engem, mert válaszolni szoktál.
Látlak a szívemben,
derűs vagy és vidám,
és szabad.
Menjünk hát tovább arra, amerre elindultál velem.
Immár tudod folytatni.
Mutatom az utat.
Szerepet cserélünk egy időre, jó?
Ne sajnáld, hogy nem a saját lányomat vezetem,
talán majd egy következő életben meglesz az is.
Látod, minden rendben van.
Velem is és veled is.
Minden rendben lesz, anyu.
Talán találkozunk még valamikor, valahol.
Talán már most is itt vagy velem.