Mi lenne, ha felhő lennék? – gondolta a virágszirom a kék égre tekintve, álmodozva, merengve. Hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű felhő. Napsütésben beleolvadnék a kék égbe, de el nem tűnnék! Szélviharban gőzerővel száguldoznék! Zivatarban felvenném a szürke álarcomat és könnyeket facsarnék ki magamból. Éjjel pedig rejtve lehetnék, nem látna senki. Vajon milyen lehet felhőnek lenni?

Mi lenne, ha virágszirom lennék? – gondolta a felhő, s lenézett a margaréták szirmaira, képzelegve, révedezve. Hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű virágszirom. Napsütésben beleolvadnék a zöld mezőbe, de el nem tűnnék! Szélviharban ide-oda hajladoznék! Zivatarban felvenném a szürke álarcomat és meghajolnék a felhők könnyei alatt. Éjjel pedig magamban lehetnék, nem látna senki. Vajon milyen lehet virágsziromnak lenni?

Álmodoztak mind a ketten, lenn a földön, fenn az égen, nem mintha a virágszirom nem szeretett volna virágsziromnak lenni, és nem mintha a felhő nem szeretett volna felhőnek lenni, csak egyszerűen kíváncsiak voltak, hiszen annyi szépséget láttak a másik életében, hogy szívesen kipróbálták volna azt is.

És ahogyan álmodoztak, egyik éjjel egymás álmában ébredtek fel.

Hol vagyok? – kérdezte a virágszirom és csodálkozva nézett körül. Kék ég vette körbe és sok-sok hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű felhő. Hát én is felhővé lettem? Máris felhővé lettem? Mit csináljak, hová szálljak? És ahogyan lenézett, látta régi önmagát a mezőn a sok virágszirom között, régi társai között.

Hol vagyok? – kérdezte a felhő és álmodozva tekintgetett fel-alá. Zöld mező vette körbe és sok-sok hófehér, habkönnyű, bodros-fodros, libegő-lebegő, csipkés szélű virágszirom. Hát én is virágszirommá lettem? Máris virágszirommá lettem? Mit csináljak, merre nézzek? És ahogyan feltekintett, látta régi önmagát az égen a sok felhő között, régi társai között.

És ahogyan álmélkodtak, bámészkodtak, szép lassan fölkelt a nap és a hajnal derengő fényében immár valójában is látták egymást és önmagukat. És a virágszirom repesve rázta meg magát felhőalakjában, és a felhő ujjongva rázta meg magát virágsziromként, és belekezdtek vágyott álom-életük első napjába.

A felhőből lett virágszirom körbenézett a réten és egy angyalkát látott közeledni maga felé. Emlékezett, hogy ilyenkor előbb-utóbb mindig tépkedni kezdték a margarétákat és a virágszirmokat és azt mondogatták közben, hogy szeret meg hogy nem szeret, és ha az utolsó sziromnál azt mondták, hogy szeret, akkor minden virágszirom nagyon boldog volt. Emlékezett, hogy felhőként milyen szívesen nézte a pörögve lehulló virágszirmokat, a vidáman ugrándozó angyalkákat. Nagyon vágyott volna most ő is szeretté válni, de azt érezte, hogy a margaréta virágja, amelyen üldögél, erőtlenül csügged lefelé, és így ő is hiába nyújtózott.

A virágsziromból lett felhő lenézett a rétre és látta, hogy a margaréták szomjaznak a szárazságtól, éppen most, amikor az egyik angyalkájuk ismét arra jár, hogy megkérdezze őket. Látta a margarétákat, ahogyan hasztalan próbálják szirmaikat válaszra emelni. Emlékezett, hogy ilyenkor előbb-utóbb mindig vihar kerekedett és az égből éltető vízcseppek hullottak alá. De vajon hogyan kell ezt csinálni? – nézett körbe, és látta, hogy a többiek össze-összehúzzák magukat, mintha fáznának, mintha táncolnának, és ő is így tett. És ahogyan együtt mind megborzongtak, a felhő érezte, hogy megindulnak a könnyei.

És egy szempillantás alatt könnyű kis záporeső kerekedett és meghintette a zöld rétet, a margarétákat, a virágszirmokat, meg a kis angyalkát is. De ahogyan jött, el is csendesedett a záporeső, és a felhő lenézett és látta, hogy a margaréták életre kelnek és kecsesen hajladoznak, a virágszirmok pedig vidáman röpködnek és azon vetélkednek, hogy melyikük legyen az a szerencsés kiválasztott, aki szeretté változik az angyalka kezében és boldogságot varázsol az arcára.

Az angyalka magához emelte a margarétát, amin a virágszirom üldögélt, tépdesni kezdte a szirmokat és mindegyiknél elmondta, hogy szeret vagy hogy nem szeret.

A felhő még egyszer utoljára megrázta magát, és amint feloldódott a záporban és a kék égben, látta, hogy maradék könnycseppjei a virágsziromra hullanak, aki utolsóként várakozik a margarétán az angyalka kezében. Végül őt is leszakították és az angyalka eközben azt mondta, azt suttogta, azt örvendezte, hogy szeret! A virágszirom eltelt hálával és boldogsággal, és épp mielőtt lehullott volna a talajra, még egyszer utoljára fölnézett az égre és tekintete találkozott a köddé váló felhőével.

És a felhő szíve megremegett a boldogságtól, de nyomban össze is facsarodott, mert érezte, hogy ez a legelső napja virágsziromként egyben az utolsó is volt.

És a virágszirom szíve is felnevetett a boldogságtól, de rögtön össze is szorult, mert ő is tudta, hogy ez az első napja felhőként egyben az utolsó is volt.

És ahogyan szép lassan elenyésztek, beesteledett, majd eljött az éjjel, és hajnalban mindketten fölébredtek álmukból, és a felhő lenézett a virágsziromra és a virágszirom fölnézett a felhőre és ragyogott a szívük. És így éltek tovább.