A mai nap csendességben telt. Az esti nőijóga órára készülve a mai témán gondolkodtam és rendeztem hozzá a gondolataimat. Az elmúlás és az elengedés nem könnyű dolog. Manapság gyakori, divatos kifejezés és cselekvés lett az "elengedés" - de kétlem, hogy mindazok, akik beszélnek róla, valójában meg tudják tenni, át tudják élni a mindennapjaikban. Nekem sem könnyű, elismerem. Ezeken a napokon - Mindenszentek napján, amikor eltávozott őseinkre emlékezünk - szinte feladattá válik az elengedés. De mit is kell elengedni, miért is kell elengedni?

Ittmaradottként sokszor kusza gondolatokkal, érzésekkel van teli az elménk és a szívünk. Fájdalommal, szánalommal, sajnálattal, lelkifurdalással, önzéssel, vissza-akarom-forgatni-az-idő-kerekét-vággyal... amelyek nem visznek tovább és amik ellen tehetetlennek érezzük magunkat. Hiszen nem tudunk változtatni azon, ami már megtörtént. Nem tudunk a múltban élni, cselekedni - csak a jelen élettől fosztjuk meg magunkat, ha mégis ezt tesszük. Amit tehetünk, hogy tudatosítjuk, megtisztítjuk ezeket az érzéseket, kapcsolatba lépünk a múltbéli énünkkel és emberekkel, megüzenjük az éteren át, amire jutottunk, ami megváltozott, ami még kimondásra vár - ezáltal újraéljük, újraírjuk a múltat. A jelenben. Azáltal, hogy megéljük, amivé lettünk, egyfajta gyógyító hatást váltunk ki önmagunkban, hogy szabadabban léphessünk tovább.

Szerencsések lehetünk, ha az őseinkkel kapcsolatos érzéseink, gondolataink között ott van a hálás emlékezés, a tudás és bölcsesség továbbvitelének tudata, az ősök földöntúli ereje, ami által minden és mindenki összekapcsolódik egy végtelen folyamatba. Ebben a folyamatban senki sincs egyedül. Mindenki továbbviszi az előzőt. Nemcsak azt, amire tudatosan emlékszik, hanem - talán főként - a tudattalant is.

Érdekesség, hogy a leánygyermek születésekor (tehát már az anyaméhben) magában hordozza az összes petesejtet, amiből később életet adhat - ha belegondolunk, amikor a nagymamánk az anyánkat hordta, akkor őbenne már ott voltunk mi is petesejt formájában. Magunkba szívtuk több generáció történéseit, energiáit, érzelmeit, gondolatait. Minderről persze általában nem vagyunk tudatosak. De érdemes elgondolkodni ezen, ha hirtelen nem értjük, miért érzünk valami megmagyarázhatatlant, miért vannak bennünk ismeretlen félelmek, szorongások, miért érezzük néha idegennek magunkat a saját bőrünkben. Miért nehéz megszabadulni azoktól az érzésektől, amik fogva tartanak bennünket.

Talán könnyebb lenne a dolgunk az elengedéssel, ha nem szakadtunk volna el a természettől és annak rendjétől. A természet körforgása halad megállás nélkül és ha kitekintünk az ablakon, most is láthatjuk, hogy éppen az elmúlásnak az ideje van. De a természet nem szomorkodik, nem akarja megállítani, hiszen enélkül nem lehetne majd megújulás, újjászületés sem. Megéli az adott évszak, időszak szépségeit és békésen belenyugszik a felsőbb elrendezésbe. Azt hiszem, nekünk is könnyebb lenne, ha át tudnánk adni magunkat ennek a békének, amit annak a tudata ad, hogy ez a felsőbb elrendezés tudja, mit csinál. Jobban tudja, mint mi, akik hol a múltban, hol a jövőben vagyunk ahelyett, hogy az adott pillanatot szeretnénk és elhelyeznénk benne a múltat úgy, ahogyan annak helye van: hogy tápláljon és többé tegyen minket a jelenben. Időnként nagy sétát teszek a hulló levelű fák között és megnyugtat az erejük, a békéjük.

Két idézet, vers jutott eszembe, amiken időről-időre elgondolkodom. Ezek a gondolatok segítenek az elengedésben. Nálamnál bölcsebbektől származnak, akik átadták nekünk ezt a bölcsességet, hiszen tudták, hogy szükség van rá. Megerősítést adnak, amikor éppen nem olyan könnyű továbblépni. Amikor ismét hatalmukba kerítenek az "elengedni való" gondolatok, érzések. De minél tudatosabbak vagyunk ezekről, annál igazabban tudjuk hinni, érezni, megélni, hogy az élet valóban egy körforgás, amelyben mindennek helye van. Nem tehetünk mást - ugyan mit is tehetnénk ellene? -, mint hogy elfogadjuk ezt az áramlást. Bármennyire is fáj, úgyis elmúlnak a rossz pillanatok és jönnek a helyébe jók, örömteliek. Persze ezek is elmúlnak egyszer... de épp ezért igyekezzünk megélni mindent azzal a tudattal, hogy nem a végtelenségig fog tartani.

Az egyik idézet a Bhagavad-gítából van (2.14):

Óh, Kuntí fia! A boldogság és a boldogtalanság ideiglenes megjelenése és eltűnése olyan, mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Óh, Bharata sarja, ezek csak érzékfelfogásból erednek, s az embernek meg kell tanulnia eltűrni őket, anélkül, hogy zavarnák őt.

A másik pedig a Bibliából, A prédikátor könyvéből (3.):

Mindennek megvan a maga ideje

Mindennek megszabott ideje van,

megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.

Megvan az ideje a születésnek,

és megvan az ideje a meghalásnak.

Megvan az ideje az ültetésnek,

és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.

Megvan az ideje az ölésnek,

és megvan az ideje a gyógyításnak.

Megvan az ideje a rombolásnak,

és megvan az ideje az építésnek.

Megvan az ideje a sírásnak,

és megvan az ideje a nevetésnek.

Megvan az ideje a gyásznak,

és megvan az ideje a táncnak.

Megvan az ideje a kövek szétszórásának,

és megvan az ideje a kövek összerakásának.

Megvan az ideje az ölelésnek,

és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.

Megvan az ideje a megkeresésnek,

és megvan az ideje az elvesztésnek.

Megvan az ideje a megőrzésnek,

és megvan az ideje az eldobásnak.

Megvan az ideje az eltépésnek,

és megvan az ideje a megvarrásnak.

Megvan az ideje a hallgatásnak,

és megvan az ideje a beszédnek.

Megvan az ideje a szeretetnek,

és megvan az ideje a gyűlöletnek.

Megvan az ideje a háborúnak,

és megvan az ideje a békének.