Aránylag későn, közel harminc évesen tanultam meg úszni (az általános iskolai úszásoktatás élményeire inkább nem akarok emlékezni - részben emiatt is kerültem sokáig az úszást). A régi rossz emlékek után így most felnőtt fejjel az úszás nagy szerelemmé vált, amit soha nem gondoltam volna. Újabb bizonyíték arra, hogy soha ne mondd, hogy soha...
Néhány éve nyitott medencéjű uszodába járok úszni. Hajnalban a tiszta ég alatt lebegni a hátamon és nézni a felhőket, miközben épp felkel a nap - csodálatos élmény. Nyáron a kék eget, a fehér felhőket, a napsütést élvezhetem, ősszel a szürke esőre álló égben gyönyörködhetek, télen pedig olykor hópelyhek hullanak rám, miközben a meleg vízben úszom. Ezért megéri felkelni háromnegyed hatkor még vasárnap és szabadság alatt is, még télen is, amikor a nagy sötétségben még épphogy csak ébredezik a város.
Csak nemrég éreztem meg, hogy az úszás számomra több, mint sport - valójában úszás közben is jógázom. Talán nem véletlen, hogy nagyjából egyidőben találtam rá e két mozgásformára. A víz folyamatos áramlása átmossa a gondolataimat, szinte kimossa belőlem a gondokat, segít átgondolni a dolgokat, és mindezt úgy, hogy közben nem ragadok le mindenféle aggasztó gondolatnál, hiszen nem állhatok meg, a testem tovaúszik, tovaáramlik, így az elmém és a lelkem is ezt teszi. Úszás közben át tudom élni a tökéletes áramlás érzését, a jelenben levést, a pillanatot. Ez a csendesség az, ami hétről hétre feltölt. A kislányként még gyűlölt mozgásforma így mára az egyik kedvenc jógaeszközömmé vált. Áramlás, csend, jelen pillanat, üres elme, béke, eggyéválás a természettel, gyógyulás, elfogadás... ezt a sok-sok mindent adja nekem az úszás.