A legelső jógaórámat hosszas előkészület előzte meg. Több hónapos, talán éves készülődés. Nem siettem el a lépést. Hírlevelek olvasgatása, jógastúdiók honlapjának nézegetése, tervezgetés, ezoterikus bölcsességek vadászása az interneten, jógás könyvekből otthoni gyakorlás… csak hogy még a világért se kelljen kimozdulnom az ismeretlenbe, a komfortzóna RETTEGETT HATÁRAIN TÚLRA, mielőtt megfelelően felkészültem. Ismerős valakinek?
Azoknak, akik mindig biztosra szeretnének menni, az első lépés azért olyan nehéz, mert sohasem tudhatjuk, hová vezet majd a tizedik, századik, ezredik lépés azután, hogy elindultunk. Márpedig mielőtt megtennénk az elsőt, meg kell terveznünk a száznyolcadikat is, annak minden variációját, hiszen megalapozott döntés alapján kell elindulnunk. Hát nem?
Hát nem. Illetve de… de mivel annak idején megtettem az első lépést, most már nincs visszaút. Nem tudom, hányadik lépésnél tartok most. Azt sem tudom, hányszor szerettem volna visszafordulni, megpihenni, újratervezni. Mert a jóga útja maximálisan kitaszít a komfortzónából. Akkor is, ha nem akarom. Akkor is, ha teljes erővel küzdök ellene (akkor lök csak ki igazán). És igenis megmutatja, hogy azok a határok nem is olyan szűkek és bebetonozottak, mint ahogy hittem. Hogy nem is az vagyok, akinek gondolom magamat. Valahol mélyen, legbelül, ahol addig még nem is jártam, ott van az én, a valódi: aki számára a komfortzóna elhagyása csupa öröm és vidámság, akiben minden tulajdonságomból ott van a pozitív oldal, aki nem ismer félelmet és aggódást. Aki mindig is szerettem volna lenni.
Ez az én szereti, ha a jóga olyan nemszeretem dolgokra kényszerít engem, amelyektől világéletemben viszolyogtam. Ez az én szereti, ha a jóga felnyitja azokat a dobozokat, amiket jó mélyre eldugtam. Ez az én szereti, ha a jóga rákényszerít, hogy hozzak meg olyan döntéseket, amelyeken évek óta rágódom. Ez az én szereti, ha a jóga pofonokat ad nekem és felébreszt. Ez az én szereti, hogy ha nem veszem az adást, a jóga újra és újra belerak a helyzetbe. Ez az én szereti azokat a jógaórákat, ahol a legkevésbé kedvelt ászanáimat vesszük elő. Ez az én szereti a változást, az ismeretlent, a megnyílást, a komfortzóna határain kívülre lépést, és nem szereti, ha nem foglalkozom eleget a vágyaimmal. Ez az én mindent szeret, ami lehetővé teszi, hogy a felszínre törjön és a helyembe lépjen.
Bevallom, az elején nagyon utáltam. De idővel megbarátkoztam vele. Sőt, mostanában szinte várom már, hogy minél gyakrabban felbukkanjon, hogy ő legyek, hogy eggyé váljunk. Sajnos ehhez változni kell. Például megvenni egy hétmérföldes csizmát – olyat, amiben mások bátran átugranak a változások szakadékain. És használni is… és még mennyi mindent… egy élet nem elég rá.
Nem akartam felvételizni a Bhaktira*. Még akkor sem, amikor a felvételi előkészítőn ültem. Még akkor sem, amikor már vagy a harmadik jógatanfolyamot végeztem el. Még akkor sem, amikor kezdtem állandó résztvevője lenni a vasárnapi jógás workshopoknak. Még akkor sem, amikor minden alkalommal, ha a főiskolán voltam, úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Még akkor sem, amikor rájöttem, hogy az a jógás út, ami ide vezetett, már az első lépésnél előre ki volt kövezve – persze minden egyes mérföldkőnél megmásztam ugyanezt a nemakarom-falat, biztos, ami biztos.
De most mégis itt vagyok, és az érzés, hogy ez életem egyik legjobb döntése volt, minden egyes tanítási napon, minden egyes jógaórán jelen van bennem (na jó, talán a kéztámaszos erősítő órákat kivéve…) Valaki ott bent mélyen végig tudta ezt, csak hagyott nekem még egy kis időt. Valaki ott bent mélyen sokkal jobban tudja, mi a jó nekem és mit bírok el. Valaki ott bent mélyen végre elérte, hogy ne akarjak visszalépni. Hálás vagyok neki.
* Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola.
