Találkozás a villamoson. Egy váratlan mosoly. Ó... hát ez ő! ... vagy inkább te? ...

Visszamosolygott. Szívből. Hiszen már hetek óta nem utazott erre. Szinte el is felejtette a fiú mosolyát, érdeklődő szavait, enyhe izgatottságát, amivel újra és újra a szavába vágott, mintha tudná, hogy kevés az idő, mintha tudná, hogy sokára találkoznak csak, mintha úgy érezné, hogy ez az utolsó lehetőség talán arra, hogy kérdezzen... mosolyogjon...

Örült a találkozásnak. És örült a fiú kapkodó kérdéseinek. A mosolyának. Milyen régen is volt már, hogy utoljára szívből egymásra mosolyogtak volna valakivel! Igaz, az ő szíve jó ideje zárva volt. Zárva, s csak egyvalaki számára nyitotta volna meg, ez a valaki azonban nem akart bejönni rajta. Még csak nem is kopogtatott. Őneki kellett időnként kimennie az ajtón... majd mehetett vissza be egyedül. Őnélküle.

De most ennek vége. Kitárta a szíve ajtaját. Igaz, egyelőre még csak résnyire: szokatlan volt az érzés. Nem akarta elsietni. Majd aki nagyon kíváncsi, észreveszi így is. És talán bekopogtat. A fiú talán kopogtatott. Talán csak pusztán kedves volt. Nem látott gyűrűt az ujján, de ez nem jelentett semmit. Ezt már megtanulta. Nem éli bele magát addig, amíg... amíg az a valaki valóban át nem akarja lépni a küszöböt.

Hosszú idő óta először járta át öröm a szívét. Örülni tudott egy fiú mosolyának. A kedvességét nem érezte tolakodásnak. Arra gondolt, talán holnap újra találkoznak. Talán mehetne ismét ugyanazzal a villamossal. Talán lesz idő máshol is beszélgetni. Talán... talán ezentúl több mosolyt is észrevesz majd.

Mosolygott. Új nap virradt. És a szíve nyitva volt és várt.