Március volt. Az emberiség két héttel azelőtt tűnt el a Földről. Az utolsó ember fölébredt reggel és ezt gondolta: milyen gyönyörű is a legutolsó napom!

Rendbetette fekhelyét, egy bíborszínű korallt. Haja az éjszaka folyamán kúszóindaként fonódott egybe a korall virágjaival - óvatosan lefejtette hajtincseit. A korallt visszaengedte az óceánba: többé már nem lesz rá szüksége.

Körbenézett a végtelen tájon és csöndes szomorúságot érzett a szívében. Az égből lassan ereszkedett alá egy napsugár a lába elé: megértette, hogy eljött a pillanat.

A napsugár küszöbére lépett és még egyszer visszanézett. A visszavonhatatlanság tudata addig soha nem tapasztalt világosságot hozott érzékeire: megértette, hogy a búcsúzás szomorúsága valójában a legszebb érzés, amivel földi léte során találkozott. Magában hordozza az itt töltött idő valamennyi történését, az összes boldogságot és az összes fájdalmat is.

Várt és emlékezett.

Sírt és nevetett.

Az emlékek szépsége lassan elmosta szívében a szomorúságot, hogy a helyébe megbékélés költözhessen. Már nem akart maradni. Készen állt.

A napsugár ekkor megremegett, ő pedig elindult fölfelé. Lépett egyet, majd még egyet, végül teljesen eltűnt a ragyogó égen.

A Föld elmosolyodott.