Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy sündisznócska. Ez a süni egyszer - hogy, hogy nem - talált egy aranyalmát. Habár a barátai mondták neki, hogy egy aranyalmát nem lehet megenni, ő mégis nagyon örült neki. Határtalanul boldog volt és büszkén cipelte a hátán, gondozta, fényesítette, nézegette.

Hanem az aranyalma egyre több gondot okozott a kis süninek. Nőni kezdett és egyre nehezebbé vált. Szegény süni már alig bírta a hátán, ráadásul az aranyalma ápolása miatt a saját kertjét is elhanyagolta. Szép, piros almát termő fácskái elszáradtak, s ő már idejét sem tudta, mikor harapott bele utoljára egy harsogó finom almába. Szenvedett a süni, ám amikor aranyalmájára nézett, boldogsága minden bosszúságát elmulasztotta.

Telt-múlt az idő és az aranyalma már-már szinte belenőtt a süni tüskéibe, úgy, hogy egyik nap végül nem tudta többé levenni a hátáról. Ettől kezdve már a barátaival sem tudott többé játszani, hiszen megmozdulni is alig bírt, nemhogy még fogócskázni, ami pedig a kedvenc játéka volt. Bánatosan üldögélt otthon egyedül, de amikor a tükörben nézegette aranyalmáját, mindig boldog volt. Időnként ugyan megpróbálkozott levenni a hátáról, ám az már annyira belenőtt a húsába, hogy a legkisebb mozdulatra is fájdalmat okozott. Meg aztán félt is nagyon a kis süni, ugyan mivé lenne a boldogsága az aranyalmája nélkül? Nincs még egy ilyen aranyalma szerte a világon!

Egyszer aztán barátai hangját hallotta a kertben. Kinézett és látta, hogy süntársai, akikkel már oly régóta nem játszott, kint kergetőznek és várják őt. Óvatosan kievickélt a kertbe és megrázta magát, ám az aranyalma a húsába vájt és a tüskéi összeszurkálták a hátát. Ó, pedig mennyire vágyott a társai közé! Eszébe jutott régi élete, a sok fogócskázás, s ahogy körbenézett, szomorúan látta hervadozó almafáit. Leült hát a tornácra és bánatában sírdogálni kezdett. Bárcsak ismét megízlelhetné finom piros almáit! Bárcsak együtt kergetőzhetne barátaival! De ahogy erre gondolt, eszébe jutott, hogy akkor meg kellene szabadulnia aranyalmájától, és ettől csak még jobban sírt. Nem tudta, mitévő legyen.

Barátai egyszercsak odasereglettek hozzá: Hát te miért hordozod ezt a rothadt almát a hátadon? Vesd le gyorsan és gyere velünk játszani!

A süni megdöbbenten hagyta abba a hüppögést. De hisz ez egy aranyalma, életem boldogsága! - kiáltott fel; de ekkor furcsa szag ütötte meg az orrát. Ahogyan szimatolt, előbb-utóbb bizony rá kellett jönnie, hogy az a szag a háta felől jön. Bizony, az ő drága aranyalmájából. Az ő dédelgetett...

Megdermedve döbbent rá hatalmas tévedésére. Az aranyalma, amit ő legféltettebb kincsének gondolt, valójában sohasem volt az. Megrendülve állt talpra és egy akkora nagyot rázott a hátán, hogy még a szokásos fájdalmat sem érezte meg. Az alma - vagy legyen az bármi - lerepült a hátáról és a közeli folyóba esett, ami rögtön el is sodorta. A süni felszabadultan rendezte vissza tüskéit és egy hatalmasat sóhajtott. Ekkor meglátta társait, ahogy nevetve közelednek felé. Nosza, rögtön beállt közéjük játszani és olyan boldogan fogócskázott, mint már évek óta sohasem. Milyen buta is voltam, hogy egy aranyalmát hittem a boldogságomnak, gondolta. Hiszen tele van a kertem finomabbnál finomabb piros almákkal! Nincs más dolgom, csak játszani és a kertemben gyönyörködni! Ekképp gondolkodott a süni és ekképp gondolkodik azóta is. A néhai aranyalma pedig ma már eszébe sem jut!