Hogy mi a jóga?
 
Csoda. Ezerarcú.
 
Mindig más, mindig új és mindig több. Támasz, kitartás és mindig mosoly. Csüggedésben kitárt karú ölelés, vigasztaló zsebkendő-hegyek, ugrásra kész terapeuta. Örömben trambulinon ugráló gyermek, aki megfogja a kezem, bölcsen bólogató na látod szólamok hada, megkönnyebbült sóhajok mindent elsöprő ereje. Minden nap, minden percben zsebben hordható, miközben ő hordoz engem, s ha elfeledkeznék róla, megböködi a vállamat: mi kell még?
 
Tényleg, mi más kellene még? A jóga mindig ott van velem, s egyre inkább bennem is. Ott van a mozgásban, ott a lélegzésben, ott az éneklésben, ott a zenében. Ott van, ha járok-kelek, ha főzök, ha olvasok, ott van, ha csak úgy vagyok. Ott van és vele ott a kapcsolat is, valakivel, valamivel, mindenkivel, mindennel, az Eggyel, az Egységgel. Ott van benne a helyem a világban.
 
De én vajon hová tűnök jóga közben? Hová tűnik az elmém, hová lesz mindaz, amiről azt hiszem, hogy én vagyok?
 
Honnan merítem az erőt, hogy olyan ászanákat próbálgassak, amik néhány hónapja még elérhetetlen álomnak tűntek? Honnan jön az egyensúly, hogy hosszú pillanatokig tudjak állni fél lábon és közben még nyújtózzak is fölfelé? Honnan a csend, amikor leborulva nincs se múlt, se jövő, se kint, se bent, csak a végtelen jelen árad és áramoltat magában a végtelenségig? Honnan az egyre jobban lazuló vállöv, a kitárulkozás felszabadító érzése, ami képes megnyitni a szívemet? Honnan a belső bölcsesség és szeretet, amellyel át tudom adni másoknak, amit megtapasztaltam? Honnan az érzékem a belső hanghoz, amely mindennél tisztábban szól hozzám? Honnan a könnyűség a belégzés és kilégzés folyamában, amikor testem és elmém szinte köddé foszlik? Honnan a bizalom, hogy mindig újra és újrakezdem, bármi is történik? Honnan a könnyek, amiket eddig nem ismertem? Honnan a hit, amellyel átadom magam Krisnának? Honnan a szilárdság, a nyugalom, az elfogadás?
 
Tőle? A jógától? Belőlem? De hisz ez mind ugyanaz.
 
Ez voltam én: gondolkodás, elemzés, kérdezés, gondolkodás, megfejteni akarás, megelégedettség, elégedetlenkedés, gondolkodás, kétségbeesés, megfelelni akarás, visszavonulás, gondolkodás, méricskélés, menekülés, keresgélés, gondolkodás, akarás. Sok-sok hosszú éven, talán életen át.
 
Nem akarok gondolkodni többé. És nem akarok akarni sem. Csak jógázni szeretnék: hálásnak lenni, érezni, sírni, ászanázni, szemlélődni, odaadni, befogadni, elengedni, létezni, szeretni, örülni, a határokon túllépni, alkotni, lélegezni, magamat megadni, váltani, alázattal köszönni, megnyílni, befelé fordulni, átadni, menni, újrakezdeni, hagyni, megelégedni, mantrázni, békésnek lenni, megújulni, lemondani, tiszta szívvel élni, tanulni, csak a célt látni, hinni, hazaérni…
 
Csak jógázni. Elmerülve benne, a végtelenségig, életeken át és még azután is. A jógának ezerféle, millióféle, már megnyilvánult és még megnyilvánulatlan módján. Ahogyan ő szeretné. Tőlem, velem, itt és most.

Aránylag későn, közel harminc évesen tanultam meg úszni (az általános iskolai úszásoktatás élményeire inkább nem akarok emlékezni - részben emiatt is kerültem sokáig az úszást). A régi rossz emlékek után így most felnőtt fejjel az úszás nagy szerelemmé vált, amit soha nem gondoltam volna. Újabb bizonyíték arra, hogy soha ne mondd, hogy soha...

Néhány éve nyitott medencéjű uszodába járok úszni. Hajnalban a tiszta ég alatt lebegni a hátamon és nézni a felhőket, miközben épp felkel a nap - csodálatos élmény. Nyáron a kék eget, a fehér felhőket, a napsütést élvezhetem, ősszel a szürke esőre álló égben gyönyörködhetek, télen pedig olykor hópelyhek hullanak rám, miközben a meleg vízben úszom. Ezért megéri felkelni háromnegyed hatkor még vasárnap és szabadság alatt is, még télen is, amikor a nagy sötétségben még épphogy csak ébredezik a város.

Csak nemrég éreztem meg, hogy az úszás számomra több, mint sport - valójában úszás közben is jógázom. Talán nem véletlen, hogy nagyjából egyidőben találtam rá e két mozgásformára. A víz folyamatos áramlása átmossa a gondolataimat, szinte kimossa belőlem a gondokat, segít átgondolni a dolgokat, és mindezt úgy, hogy közben nem ragadok le mindenféle aggasztó gondolatnál, hiszen nem állhatok meg, a testem tovaúszik, tovaáramlik, így az elmém és a lelkem is ezt teszi. Úszás közben át tudom élni a tökéletes áramlás érzését, a jelenben levést, a pillanatot. Ez a csendesség az, ami hétről hétre feltölt. A kislányként még gyűlölt mozgásforma így mára az egyik kedvenc jógaeszközömmé vált. Áramlás, csend, jelen pillanat, üres elme, béke, eggyéválás a természettel, gyógyulás, elfogadás... ezt a sok-sok mindent adja nekem az úszás.

Március volt. Az emberiség két héttel azelőtt tűnt el a Földről. Az utolsó ember fölébredt reggel és ezt gondolta: milyen gyönyörű is a legutolsó napom!

Rendbetette fekhelyét, egy bíborszínű korallt. Haja az éjszaka folyamán kúszóindaként fonódott egybe a korall virágjaival - óvatosan lefejtette hajtincseit. A korallt visszaengedte az óceánba: többé már nem lesz rá szüksége.

Körbenézett a végtelen tájon és csöndes szomorúságot érzett a szívében. Az égből lassan ereszkedett alá egy napsugár a lába elé: megértette, hogy eljött a pillanat.

A napsugár küszöbére lépett és még egyszer visszanézett. A visszavonhatatlanság tudata addig soha nem tapasztalt világosságot hozott érzékeire: megértette, hogy a búcsúzás szomorúsága valójában a legszebb érzés, amivel földi léte során találkozott. Magában hordozza az itt töltött idő valamennyi történését, az összes boldogságot és az összes fájdalmat is.

Várt és emlékezett.

Sírt és nevetett.

Az emlékek szépsége lassan elmosta szívében a szomorúságot, hogy a helyébe megbékélés költözhessen. Már nem akart maradni. Készen állt.

A napsugár ekkor megremegett, ő pedig elindult fölfelé. Lépett egyet, majd még egyet, végül teljesen eltűnt a ragyogó égen.

A Föld elmosolyodott.

Pékó Zsanett vagyok, 1977-ben születtem Budapesten, itt is élek. Az írás számomra egyfajta gyógyító terápia: amikor az érzelmek már szinte szétfeszítenek belül, ehhez fordulok. Kiírok magamból mindent, sokszor csak saját magam és az asztalfiókom számára, de olykor úgy érzem, más is bele kell lásson a lelkembe. Írás közben újra és újra megteremtem, megújítom magamat és a világomat. Ha szeretnél az én szememmel látni, az én szívemmel érezni, az én fejemmel gondolkodni, akkor várlak szeretettel itt a blogomon.