Szemlélődések - Zsanni világa

Jóga, jógaoktatás, jógaoktató...

avagy miért habozom olykor jógaoktatónak nevezni magam

2017. szeptember 27. - Zsanni

Amikor életem első jógaoktatói képzésére beiratkoztam, eszembe sem jutott, hogy én jógaoktató szeretnék lenni. Akkor már egy-két éve jártam Naliní női jógára és a női önismereti tanfolyamnak közvetlen folytatása volt a női jógás oktatóképzés. Ez elsősorban a női önismeretről, az elmélyülésről szólt, így inkább olyan nőket vonzott, akik saját magukkal szeretnének közelebbi kapcsolatba kerülni, semmint oktatóvá válni. Így voltam ezzel én is.

Igen, csakhogy a képzésbe az oktatásmódszertan is beletartozott, annak minden gyakorlati vonzatával együtt. Egyszercsak ott találtam magam, hogy jógaórát kellett tartanom félév végén a csoporttársaknak. Ekkor tartottam életem legeslegelső jógaóráját. Valami hihetetlen volt.

Valaki más állt ott a jógaszőnyegen, mint akit addig ismertem. Ez a valaki úgy érezte, hogy amit most csinál, arra várt egész életében, hogy kiteljesedhessen, hogy megmutathassa lelkének legjobb részét, ami addig el volt rejtve, bármit is csinált. Ez a valaki nem félt, nem aggodalmaskodott, nem próbált elbújni a sarokban láthatatlanul, ahogy szokott. Abban a pillanatban tudtam, hogy szeretnék oktatóvá válni és a második félévtől kezdve már ezzel a céllal végeztem a tanfolyamot és a további tanfolyamokat és oktatóképzéseket is azóta.

A "jógaoktató vagyok" címke helyett szívesebben használom a "jógaórát tartok" megnevezést. Hiszen én csak gyakorlok. Jógázom és átadom másnak, amit tanultam, amit megtapasztaltam, amit kaptam, amit továbbadhatok magamból és amiről hiszem, hogy segít. Ez viszont leginkább az én személyes fejlődésemnek az útja. Az önismeret és a magamra találás legintenzívebb fejlődését a jógaoktatásnak köszönhetem. Amikor órát tartok vagy tanítok, akkor érzem azt, hogy azt teszem, amire rendelt az élet, a sors, Isten vagy nevezzük bárhogy. Ez a legjobb dolog, amit adhatok magamból. Ez vagyok én, ott belül. Ha nem teszem, akkor az én valódi lényem sem tud igazán kibontakozni.

Nem vagyok az az alkat, aki szívesen vagy könnyen lép ki a komfortzónájából és merészen veti bele magát új és ismeretlen helyzetekbe. Egyáltalán nem. A fenti felismerés óta viszont szinte folyton ezt teszem. Mert nem tudok mást tenni. Ez az utam. Ezt kell járnom. Ki kell bontogatnom magamat, át kell adnom másoknak, amit kaptam, különben elvesztegetem az életemet, ami erre volt kijelölve. Nevezhetjük ezt akár jógaoktatásnak is.

A bejegyzés trackback címe:

https://zsannimesel.blog.hu/api/trackback/id/tr1812904260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rokonlelkek 2017.09.28. 17:48:16

Kedves Zsanni! Olyan szépen fogalmazod meg az írásaidat, olyan jó volt olvasni, hogy hogyan is alakultál át, hogyan is találtad meg önmagad. Ez a második írás már egy sokkal személyesebb írás, mint az előző, bár gondolom abban is sok személyes megtapasztalás van! Kívánok sok sikert a jógaoktatásban és örülök hogy olvashatom az írásaidat! Remélem sokan fognak követni!

Zsanni 2017.09.30. 17:10:00

Örülök, hogy tetszenek az írásaim :-)